A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
Kicsike? — töprengtem. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel, meglehet egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető ezzel a szóval. Valami nemzetközi síkon tevékenykedő nagyvilági dáma! Annál meglepőbb! Mily hatalmas érzés dúlhatott szívében, melytől még ez a rendkívüli nő is szinte zárdanövendékké változott! Kamásnit is kéne még venni! Ezen örömteli hangulat szertefoszlott, s végképp eltűnt, amint egyre újabb és újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a flört ahhoz, hogy az ember önkéntelenül ne gondoljon rá, hátha nem is szívügyről van szó. Még a legfélénkebb bakfis is csupán egy, legfeljebb két ilyen lapot küldözget imádottjának, és nem tudja megállni, hogy a második vagy harmadik levélben kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos, egészen más gondolat ötlött fel bennem. Zsarolás! A feladó sápot követel. Már maga a tény, hogy e célra üres papírlapokat használ, a bandita agyafúrtságáról, galádságáról és perfid óvatosságáról tanúskodik. Nem volt ez holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: "Ha ilyen meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor..." Szemlátomást minden hájjal megkent gengszter lehet, akit nem könnyű lépre csalni. A kellemes közérzet egyszeriben szertefoszlott. Elfogott a rémület. Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán rádöbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy tulajdon agyrémeim áldozata lettem, és ha nem veszem elő a jobbik eszemet és nem szánom rá magam a döntő lépésre, ki tudja, még miféle értelmet tulajdonítok a néma leveleknek. Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ó, ha a legközelebbi levélben legalább ezt írnák: "Te szarházi!" — tüstént jobban érezném magam. Még a szidalmakat is inkább elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se mondtak, de éppen lényegüknél fogva olyasvalaminek az elfogadására kényszerítettek, amit képtelen voltam megfejteni. Mert hisz volt bennük valami üzenet, utasítás vagy fölszólítás, talán akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem tettem eleget e követelésnek, s ezért bűnösnek éreztem magam. A korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer meglehetősen fárasztó. Ezért mohón elfogadtam a meghívást az ország egyik legtávolabbi zugába, a nagy mocsarak kellős közepén rendezendő vadlibavadászatra. E hatalmas vajdaságra kiterjedő területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre való volt ez a fizikai erőfeszítéssel és sok izgalommal járó élet, valamint a postahivatalok teljes hiánya. Éppen egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott. Fölöttünk vízimadarak csapata húzott el. Vezetőnk, az állatok szokásainak kitűnő ismerője az eget fürkészte, szemét tenyerével védve a fénytől. — Különös — mondta végül. — A fejemet teszem rá, hogy az utolsó előtti ott balra nem vadliba. Merően néztem a távolba, de nem vehettem föl a versenyt a vadász sasszemével. Megragadtam a távcsövet, és a madarakra irányítottam. Baloldalt, az utolsó előtti helyen egy postagalamb röpült. Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskámat, s minden képességemet összeszedve elsütöttem. A galamb kihullott a rajból, és tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora távolságra a kis szigettől. A megriadt vadlibák irányt változtattak, és eltűntek a látóhatár mögött. Társaim hangosan átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat tönkretettem. Már- a nap is leáldozott, mikor a part mentén csobbanás hallatszott, a nád hullámzani kezdett, és előbukkant az én derék vizslám, szájában az elejtett postással. Önkéntelenül is a csónak felé hátráltam. — Hé! Ez neked szól! — kiáltották felém a társaim, kezükben világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte az elázástól. Úgy tettem, mintha egyedül akarnám elolvasni a levelet, és egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a boríték volt. Nagyon is jól ismertem már ezt a kézírást, hogy sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam. Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré telepedtünk. — Valami fontos? — kérdezték a többiek. — Nem, dehogy — vágtam rá, s hirtelen rádöbbentem, voltaképpen nem tudom, igazat mondok-e vagy sem. Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd vállig merültem, s lázasan kutattam át a nádat. Már késő. Mind sötétebb lett, a papírdarabkák eláztak, és a tó fenekére süllyedtek. A víz lomha árja széthordta őket a tóban, a vízinövények gyökerei közé sodorta. Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is lett volna éppen most? Nem volt benne semmi. De ha mégis? \ Gimes Romána fordítása Szkukálek Lajos rajzai ÉGTÁJAK < > Mária Fazekašová Relativitás Minden mosoly Minden simogatás Minden szó Az elveszett is A megtalált is A teret tölti ki Bennem Rajtam kívül Tóth László fordítása Varga Erzsébet Kiskacsa fürdik... kiskacsa fürdik fekete tóban szegény kiskacsa fekete tóban fáradt olajban civilizáltnak mondott mocsokban szegény szegény kiskacsa K_____________________________________/ A HÉT 13
