A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
MINERVA SÍR-BOLT Az elhunytak földi maradványaihoz — magyarul a hullákhoz — egész történelme során, úgy látszik, csak szélsőségesen tudott viszonyulni az emberiség. E maradványokat hol szentnek tekintették, és még a tudomány számára is érinthetetlennek nyilvánították — és nem csupán keresztényi túlbuzgóságból, mert már Galénosz (Kr. u. II. sz.), az ókor legjelentősebb orvosa is csak majmot, disznót stb. mert boncolni —, hol pedig úgy lopták és adták-vették őket, mint az egyéb szajrét, sőt egy időben még kerti trágyát is gyártottak belőlük... "Botrányos, a francia hagyományokkal és erkölcsökkel ellenkező eljárás:" így minősítették a lapok azt a ballisztikai kísérletet, amelyet 1987 decemberében rendelt el Giles Dubigeon nantes-i vizsgálóbíró. Azt akarta bizonyítani, hogy egy 11,43-as kaliberű lövedék átfúrhatja a fejet anélkül, hogy szétrobbantaná — ezért rálövetett öt koponyára, amelyeket a nantes-i orvostudományi egyetem anatómiai laboratóriumából kölcsönzött. Ezzel akarta sarokba szorítani a gyilkost. Kollégák, újságírók és orvosok felháborodottan ócsárolták Dubigeont, aki viszontkeresetet nyújtott be támadói ellen, és megnyerte a pert. A holttestek felhasználása kísérleti célra nem ma kezdődött. A XIX. század elején Angliában szabályszerűen kereskedtek velük. Akkor ismerték el, hogy a gyakorlati orvostudományhoz is okvetlenül szükség van az anatómiaoktatásra és a boncolás gyakorlására. A növekvő keresletet azonban egy idő után már nem tudta kielégíteni az... igazságszolgáltatás a kivégzett banditák tetemeivel. A kereslet tehát jóval meghaladta a kínálatot, ezért minden eszköz jó volt a hullák beszerzésére. A darabár a konjunktúra szerint változott. Járvány vagy különösen kemény tél után érezhetően zuhant az árfolyam. 1810 és 1820 között azonban az árak gyorsabban kúsztak fölfelé, mint a megélhetési költségek, elérték a tizenkét—tizennyolc fontot is, ami épp a négyszerese volt egy munkás havi keresetének. Ezért az orvostanhallgatók általában összedobták a pénzt a tetemre, amit aztán szótboncoltak és elosztottak egymás között. A "szállítók" a törvényszolgák, a gyászhuszárok, az őrök, a sírásók és egyéb, a temetőkben otthonos személyek voltak, akik éjszakára átvedlettek sírrablókká, és kiásták a megboldogultakat, akiket nappal maguk temettek el. Helyismeretük segítségével gyorsan ki tudták választani a sírt, aszerint, hogy milyen betegség vagy deformáció érdekelte a megrendelőt. Ki tudták játszani a csapdákat is, amelyeket a módos családok állítottak kriptáik védelmében. — Senki sincs biztonságban — jelentette 1828-ban Sir Astley Cooper az illegális kihantolásokat firtató parlamenti bizottságnak. És a neves anatómus cinikusan hozzátette: — Nincs olyan ember, bárminő legyen is a rangja, akinek én meg ne tudnám szerezni a tetemét, ha egyszer föl akarom boncolni. — Persze, inkább a szegény halottak voltak az áldozatok, mégpedig azok, akik presztízskérdést csináltak abból, hogy ne kerüljenek közös sírba, de nem állt módjukban őröket állítani a sírhoz. Már maga a sírgyalázás is szentségtörés, amit a kor szemében még förtelmesebbé tett a boncolás. Ezt a lealacsonyító eljárást a bűnözők osztályrészének tartották. Fokozta a kisemberek fölháborodását, hogy a sírrablókkal viszonylag kesztyűs kézzel bántak. Ahhoz képest, hogy a tyúktolvajokat és orgazdákat halálbüntetés vagy deportálás fenyegette, igazán nevetséges volt, hogy a sírgyalázó, ha először bukott le, maximum hat hónapot kaphatott, a visszaeső pedig két évet. Az orvosok és kórházak elleni támadások, a lázongásokká fajuló zavargások hatására aztán a hatóság kénytelen volt szigorúbban föllépni. A francia példát követve az angol parlament 1832-ben megszavazta az Anatomy Act-et, azt a törvényt, amely engedélyezte a börtönökben és menhelyeken elhunyt személyek felboncolását abban az esetben, ha a család a halál beállta után hetvenkét órán belül nem jelentette be igényét a megboldogult földi maradványaira vagy pedig az elhunyt még életében, tanúk előtt nem tiltakozott a boncolás ellen. Ezt az intézkedést, amely korlátok közé szorítva ugyan, de mégiscsak hivatalos formába öntötte a kétes hírű mesterkedéseket, ellenségesen fogadták bizonyos közök, mert úgy érezték, hogy azok zsebükből veszik ki a pénzt. Az a körülmény, hogy a hullaboncolás bárminő nemes, kegyeleti vagy vallási okokra hivatkozó korlátozása sötét középkorias szemléleten alapul, és a legdurvább módon sérti a tudomány és az élők elemi érdekeit — természetesen senkit sem érdekelt. (Legyünk őszinték: sokan még ma sem érzik, hogy a fölboncoltatás vagy az elhalálozás utáni szervadományozás az utolsó és megtisztelő lehetőség, hogy az ember a keresztényi szeretet jegyében — vagy csak úgy l'art pour l’art — nagy szolgálatot tegyen az emberiségnek...) Ráadásul az Anatomy Act nem vett tudomást az emberi fogaknak a XVIII. században oly virágzó kereskedelméről. A rozmáragyar- vagy vízilófog-faragványok esztétikailag bizony igencsak kifogásolhatók voltak. Az egy darab csontból csiszolt, ráspollyal tagolt fogsorok inkább a zongorabillentyűkre emlékeztettek. De ez még a legkisebb baj volt. A protézisek azonban nagyon hamar elkorhadtak, színük elváltozott és iszonyatos bűzt árasztottak. A felsőbb néposztálybeliek inkább megfizették az emberi fogakat, amelyeket a korabeli szakemberek szerint át lehetett ültetni egyik szájból a másikba. És hát volt elég nyomorgó fiatal, aki inkább megvált a fogaitól, semhogy éhen haljon. Különösen keresettek voltak a kis kéményseprőt, akiknek szép fehér fogát jól kiemelte a kormos arc. Könnyű prédát jelentettek a lecsúszott fiatal nők is: először a hajukat vágatták le, majd a fogaikat húzatták ki a borbéllyal, mielőtt a többit is áruba bocsátották volna — mint például Victor Hugo Fantine-ja. Ifjúkorában majdnem erre a sorsra jutott Emma Hart, a későbbi Lady Hamilton is. Nelson admirális híres szeretőjének pályafutása azt bizonyítja, hogy ez a hölgy volt elég okos inkább a mosolyához ragaszkodni, mint az erényeihez. Miután a fogátültetések sorozatosan kudarcot vallottak, le kellett mondani e sok szenvedéssel járó módszerről. A dolog ráadásul még fertőzéssel is fenyegetett, ha például a donor vérbajos volt. Az emberi fogak azonban így sem vesztettek népszerűségükből, mert zománcuknak köszönhetően belőlüK lehetett a legszebb protézist készíteni. És mivel a kereslet szüli a kínálatot, a "szállítók" föltárták 14 A HÉT
