A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-15 / 3. szám
EGtTAJAK Slawomir Mrozek Remény Egy szép napon levelet kaptam. Ebben nem lenne semmi különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve ha egyáltalán bármilyen tartalma lett volna. Annak rendje szerint föltéptem a borítékot, és egy fehér, érintetlen papírlapot találtam benne. Egy betű sem volt sem az egyik, sem a másik oldalán. A borítékon mindössze a cím az ismert város postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették föl. Szórakozottságból, vagy talán valami idétlen tréfa az egész? Néhány nap múlva szakasztott ilyen küzdeményem érkezett. — Talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa — mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek s közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt nekem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat tehát saját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem legmélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt, érzékenyen érintett, hogy becsaptak. Szégyelltem magam, hogy rá tudtak szedni. Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom föl az ilyen leveleket. De honnan tudhatnám, hogy ilyen-e, vagy csak közönséges levél, ha előtte nem bontom föl? A legtöbb levél a szokásos, nem átlátszó borítékban érkezett. ."Majd megismerem a postabélyegzőről" — gondoltam. Igen ám, de a levelet egy meglehetősen nagy városban adták föl. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos közölnivalója van, onnan ír nekem. Egyhén szólva oktalanság volna egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a külvilággal. Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien ismerjük azt az örömöt, ha a levélhordó kezéből átvesszük a még ismeretlen, de minden embar közül csak nekünk rendelt küld eményt. Úgy rémlett, mintha va aki elhatározta volna, hogy brutá. „an leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag életben hagyva, hogy ilyen módon elkerülje a leleplezést és büntetést. Dühömben megragadtam az első alkalmat, s elutaztam abba a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán ismerősökkel akadok össze, akik viselkedésükkel, önkéntelen arckifejezésükkel, mozdulataikkal elárulják magukat, és bevallják, hogy ők küldözgetik e kellemetlen leveleket. Senkinek se említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat. Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakvóan fürkésztem a peronokat, mintha az utasok nem szükségszerűen e város lakóiból álló tömegében fölfedezhetném üldözőimet. Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos formaságokat intéztem, a portás nevem hallatára így szólt: "Van itt valami az ön számára" — s ezzel egy rekeszből előhúzott egy levelet. Önkéntelenül is felbontottam, mert ki gondolta volna, hogy ismét csak egy üres papírlap. Pedig az volt. Üldöznek — gondoltam az első pillanatban. De a postabélyegzőn feltüntetett dátum azt bizonyította, hogy a levelet két nappal ezelőtt adták föl, sőt az is kiderült: éppen abból a városból érkezett, melyet alig néhány órával ezelőtt hagytam el. Nem tesz semmit! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy éppen ide utazom? A portás azt állította, hogy a levél már tegnap óta vár rám. Nem küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok. Különben sem ismerték a feladót. A portás is összeszűrheti velük a levet. Ilyen bonyolult machinációhoz nem egy, hanem jó néhány személy szükségeltetik. Tréfáról szó sem lehet. Túlontúl sok vesződségbe és energiába kerül. Nem tréfa, de akkor mi? Ezen a kérdésen törtem a fejem még aznap éjjel a vonaton, mely visszafelé robogott velem, és még azután is sokáig. A következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor az a lehetőség is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy önmagában való eszköz, s minden szándék nélkül íródott. Tehát vissza kell térni az eredeti feltevéshez, miszerint minden üres papírlap valami egyéni mondanivalót tartogat számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkosírás, mely csupán megfelelő vegyszerek hatására válik olvashatóvá! Talpra ugrottam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget kizártak: valamennyi csak üres papírlap, semmi egyéb. És mégis, kell, hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Mivel csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló kísérletem, feladójuk lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést. Félénk szerelmi vallomás? Hát persze! A vallomás kényszerétől hajtva, de szeméremérzetétől bilincsbe verve, valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vásároltam magamnak egy új nyakkendőt, és két napig dudorászva borotválkoztam. Valami nyájas megbocsátással és derűvel elegyedő jóindulattal gondoltam a bájos ismeretlenre. — Szegény kicsike... — mondogattam magamban ravaszkás, jámbor mosollyal. — Félénk s egyben szenvedélyes, mennyire elragadó! 12 A HÉT
