A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-11 / 24. szám
ELŐ MÚLT "...BIZTOS HALÁLRA VAGYOK ÍTÉLVE" Keller Imre (1876—1952) nem tartozik az első Csehszlovák Köztársaság magyar irodalmának élvonalába. Más kérdés az, hogy a — különösen a második világháború utáni — csehszlovákiai magyar irodalomtörténeti összefoglalók meglehetősen mostohán bánnak vele, s ha szólnak is róla, rendre csak fölsorolásokban említik a nevét, netán két—három felületes és osztályszempontból odavetett vagy Fábry Zoltántól kölcsönzött földbe döngölő szóval intézik el őt. S jóllehet a középszer határán — főleg szépíróként — talán valóban nem sikerült túllépnie, ennél azonban mégis többet érdemel. Annál is inkább, mivel irodalmi esszéi, továbbá dramaturgiai elemzései és színibírálatai — igaz, nem különösebben eredeti, ám — sokoldalúan müveit és felkészült, szigorú esztétikai értékszempontok alapján ítélkező, szűkebb közösségéről és annak társadalmi gondjairól is felelősen gondolkodó, mélységesen humanista polgáríróról vallanak. Telitalálat volt Kemény (G.) Gábor részéről, amikor az így tűnt el egy gondolat című híres irodalomtörténeti vázlatának A humanista írók című fejezetében mint "a felvidéki irodalom egyik legjellemzőbb humanistáját" tárgyalta Keller Imrét. S érdekességként még az is elmondható, hogy Kemény G. a csehszlovákiai magyar humanista íróknak csoportját különbözteti meg, akik közül Neubauer Pált és Reményi Józsefet az európai humánurji képviselőiként, Tamás Mihályt, Juhász Árpádot, Sándor Imrét és Keller Imrét pedig mint "területi humanistákat" emlegeti. Sőt! Említett dramaturgiai elemzéseivel és színibírálataival jóval fontosabb helyet is kiérdemelhetne magának az adott kor (cseh) szlovákiai magyar színházi életében, színházi irodalmában, mint amilyet a róla szóló értékelések és színháztörténeti összefoglalások kiosztottak neki. Mi több, egyikmásik munkája talán még az utóbbi esztendőkben a gyökereit, hagyományait kereső csehszlovákiai magyar tudományosság érdeklődését is — a művelődéstörténet-írásét mindenképpen — fölkelthetné. Ő rendezte például sajtó alá — még 1913-ban — a magyar pozitivista filozófiai gondolkodás kiemelkedő alakjának, Böhm Károlynak a munkáit (Böhm Károly élete és munkássága I—III., Besztercebánya, 1913), lefordította II. Rákóczi Ferenc Vallomásait (II. Rákóczi Ferenc Vallomásaiból I—II., Budapest, 1903—1904), megtalálta Velencében Giulio Cesare Cordara olasz jezsuita magyarul Faludi Ferenc fordításában ismert Cesare in Egitto című drámájának eredetijét (Faludi Ferenc Ceasarja, Egyetemes Philológiai Közlöny, 1914, 748— 754), sőt Chopinről is írt egy értő monográfiát (Chopin élete és. lelke művei tükrében, Kassa, 1932). És számos, talán még ma is megszívlelendő gondolat található Az erotika és a modernség (Košice—Kassa 192?) című vitairatában, valamint az antiszemitizmusról írott kis füzetecskéjében (A hideg szemmel nézett antiszemitizmus, Rimaszombat, 1922) is. E két utóbbi munkájáról egyébként a második világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalomtörténeti áttekintések rendre megfeledkeznek. I. (Keller Imre) Csanda Sándor azt írja minden adat- és tényfeltáró jelentősége mellett is eléggé hevenyészett Első nemzedékében Keller Imréről, hogy "1938 után Magyarországra került". Nos, ez így igaz is meg nem is. Pontosabban: vaskos csúsztatás. Keller Imre ugyanis úgy került 1938 után Magyarországra, hogy Kassa is odakerült, ahol a leánygimnázium igazgatójaként kezdett működni 1918 előtt. Igen ám, csakhogy 1945 után — Csanda szóhasználatával élve — Kassa, s vele együtt Keller Imre is visszakerült Csehszlovákiába, lévén hogy egészen 1948-ig (megszakítás nélkül) kassai illetőségű polgár maradt. De nem egészen pontos a Kassai Naplóról írott monográfiájában Gyüre Lajos sem, amikor úgy fogalmaz, hogy Keller Imre "1945 után Magyarországra költözik". Mert bár igaz, hogy Keller Imre 1945 után települt át Magyarországra,, de 1948-ig — amikor erre sor került — azért történt vele s körülötte Csehszlovákiában egy és más. S bár valóban maga kéri — sőt, könyörög érte —, hogy áttelepülhessen, lépése inkább minősíthető a biztosiak vélt) éhhalál réme előli menekülésnek, mintsem szabad elhatározásból véghezvitt elköltözésnek, lakóhely-változtatásnak. Keller Imrét is Csehszlovákiában — Kassán — találja a második világháború vége. Mint pedagógust állásából elbocsátják, nyugdijának folyósítását megszüntetik. Szerencsére azonban Szalatnai Rezső róla sem feledkezik meg: 1946 tavaszán csomagot küld neki — lisztet, cukrot, zsírt. Valószínűleg Gömöry János volt az, aki Kellerre — akárcsak Darkó Istvánra (és Urr Györgyre) — elsőként hívta föl Szalatnai figyelmét:"... bátor vagyok még három embert említeni, figyelmedbe ajánlani... — így az agg tanár 1946. március 4-i levele, s Kellert a következőképpen mutatja be: — Keller Imre a 20 év alatt könyvügynökösködésből tartotta fenn magát, mivel mint leánygimnáziumi igazgatót nyugdíj nélkül 1919-ben elbocsátották. Haladó, erősen demokratikus, antifasiszta gondolkodása miatt viszont a hat év alatt mellőzték a magyarok. Örökös bizonytalanságban éli le életét, de törhetetlen (kiemelés tőlem — T.L. megj.) az életkedve s most is hangyaszorgalommal gyűjti az anyagot tervbe vett munkájának megírásához: városunk zenei múltjának feltárásához." A csomag kézhez vétele után Keller meghatódottan nyúl tehát a tollához, hogy a hála és a köszönet meleg szavait fogalmazza meg pozsonyi írótársának címére. 1946. április 24-ét írnak ezen a napon. A rákövetkező két esztendő során — 1948. március 26-ig — Keller Imre nem kevesebb, mint tizennyolc levelet küld Szalatnainak. Ez a levelsor az 1945—1948 közötti csehszlovákiai magyar irodalom- és művelődéstörténet egyik legmegrázóbb, több vonatkozásban is kiemelkedően értékes, lélektani szempontból sem lebecsülendő dokumentuma. Szívszorító élmény ezeket a leveleket olvasni, melyekből —jelképes értelemben — egyetlen ember elbizonytalanodásának, szellemi-fizikai leépülésének folyamatát követhetjük figyelemmel. Az első levél ez esetben nem tudósít másról — a külső világ zord valósága elől a munkához és a munkába való menekülésről —, mint Darkó István Szalatnai Rezsőhöz írt első levelei. Dolgozik Keller Imre is: a már tizenöt éve megkezdett Kassa város zenekultúrájának története című tervezett monográfiájához gyűjti az adatokat. Szalatnaitol is — aki a pozsonyi Egyetemi Könyvtár alkalmazottja ebben az időben — ez ügyben kór segítséget. Arra kíváncsi, milyen adatok találhatók Kassa zenei életére — különösen a színházi zenére, operára, operettekre, népszínművekre, zenés darabokra — vonatkozóan Pozsonyban. "Nézd át... — kéri Szalatnait — a könyvtárakban felhalmozott színlapokat és minden kassai színlapot másolj le. Színészek nevei csak a legrégibb időkre vonatkozóan érdekesek és értékesek. De nemcsak a magyar, hanem a német színészet is beletartozik érdeklődésem körébe. A régi időkben a súgók újévre kiadtak »Emlényeket« és ehhez hasonló című könyveket, melyekben rendszerint az előadott darabok címeit közölték. Ha lehet, ezeket a könyveket küldd el nekem... Végül még egyet: őrizhetnek — valószínűleg őriznek is — a pozsonyi könyvtárak súgókönyveket is. Ha ilyeneket találsz, úgy másold le — igen kérlek — a pontos címüket. A súgópéldányokat mind kérem, tekintet nélkül arra, hogy zenés vagy prózai művek, mert mellékesen (kiemelés tőlem — T.L. megj.) összeállítom Kassa város színészetének bibliográfiáját." A hosszú idézet oka itt az, hogy ezzel is szemléletesebbé szerettem volna tenni Keller Imre (tulajdonképpen két) vállalkozásának monstruózus voltát. Amihez csak annyit tennék hozzá, hogy hasonló vállalkozást a magyar színháztudomány felvidéki vonatkozásban tudomásom szerint eleddig nem ismer. Keller Imre idézett sorai tehát egy páratlanul értékesnek ígérkező tudományos teljesítmény körvonalait vázolták föl, mely ha elkészül, nemcsak a csehszlovákiai magyar tudományosság kiemelkedő teljesítménye lehetett volna. A körülmények ismereteben egyébként van valami meghatóan hősies, sőt, torokszorítóan abszurd is abban, hogy a legádázabb magyar- és németellenes hangulat, Kassa bősz elszlovákosítási kísérletének kellős közepén és tulajdon létében is fenyegetetten valaki azzal foglalkozik, hogy összeszedegeti az egynyelvűsítésre ítélt város régmúlt századok ködébe tűnt, ismeretlen német és magyar komédiásainak nevét, német és magyar nyelvű színháztörténeti emlékeit. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy nehezen tudnánk ennél hősiesebb és ugyanekkor ennél eleve kudarcra ítéltebb gesztust akár elképzelni is. (Folytatjuk) Tóth László Az esszé a szerzőnek a Kalligram Kiadónál Elfeledett évek címmel rövidesen megjelenő tanulmánykötetében is olvasható. 4 A HÉT
