A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-04 / 23. szám
ÉGTÁJAK tem a konyhába, ahol az asztal alatt, egy dobozban tartottam a katonáimat. A katonákat két sorba állítottam. De ez nem szórakoztatott. Beleszórtam a katonákat a dobozba, és visszamentem a szobába. Fülemet odatettem a vázához, és finoman megkocogtattam. Azután még egyszer. Nem voltam egyedül a szobában. Régebben egyedül voltam, most pedig ezzel a vázával, mely idegen volt lakásunkban. Díszítette a szobát, de semmire sem szolgált. Minden tárgyat, bútort, képet láthatatlan szálak fűztek hozzánk és egymáshoz. Erek, melyeken vér áramlik keresztül. Éjjel-nappal. A váza azonban egyedül volt. Mindentől elszigetelten. Szép volt-e valóban? Kétlem, hogy lakásomban most helyet kapna. De akkor sem találtam szépnek. Számomra titokzatos volt, idegen. Nem a mi lakásunkba való. Olyasfajta érzéssel viseltettem irányában, mint egy vadember, aki istenfigurácskákat imád. Egy égből pottyant csodás kis figurát. Mindenekelőtt érinthetetlen volt. De akkor szépnek látszott, látom anyám arcát, mikor azt mondta: "Ugye, milyen szép ez a váza?" S még ugyanaznap beszélgetés közben azt mondta apámnak: "Szebben díszíti a szobát, mint a legszebb bútordarab." Nem emlékszem, hogy apám erre mit felelt... Eltelt néhány hét. Megjött a tél. A kis vaskályha, melyet éjjel-nappal tőzeggel fűtöttünk, ontotta a meleget. Igazi tél volt. A víztócsákat jégtábla vonta be. A jégrétegre köveket hajigáltunk, vagy vasalt cipőnkkel rugdostuk. Megrepedezett, s felületén mintha fehér hajszálak ágaztak volna szét. Recsegett-ropogott patáink alatt. A jég alatt légbuborékok futkostak, akár a vízszintmérő üvegcsövében. Egyik nap fájt a torkom, és nem mentem iskolába. Ágyban feküdtem, és a Legyet lapozgattam... ez egy vicclap volt... rózsaszín papírra nyomtatták. Nem is rózsaszínű volt, hanem olyan rózsás árnyalatba hajló. Jóllehet az újságot nézegettem, de "lelki szemeimmel" az asztalon álló vázát láttam. A váza idegenül, tökéletesen, érintetlenül állt ott. Bár senki sem volt otthon, lábujjhegyen mentem, óvatosan, lassan. Lopakodtam a csöndben, mely vattaként vette körül a vázát. Meghúztam a térítőt, a váza megmozdult. Akkor erősebbet rántottam rajta. A váza megingott és felborult. Az asztalon újságok hevertek. A váza néhány centiméternyit gurult, és megállt az asztal peremén. Bensejét kékes fény töltötte meg Tudtam már, mi következik. Nagyon féltem. Még imádkozni is kezdtem: "O, édes jó őrangyalkám, szépen kérlek, vigyázz reám, légy vezérem, hogy míg élek, mindig jó és jámbor legyek...”, de valahogy kísértésbe estem, s ismét megrántottam a teritőt. Most már nem hiszem, de akkor a sátán jelent meg ott, a sátán nyújtotta ki kezem, és rántotta meg. Én igazán nem akartam. Még az utolsó pillanatban elkaphattam volna a vázát, mert nagyon lassan pördült meg, mintegy a saját tengelye körül, és nagyon lassan hullott le a földre. Valóban nagyon lassan hullott, és elkaphattam volna a levegőben... de a sátán lefogta mindkét kezem... Most már magam is nevetek rajta. De életemben csak egyszer kísértett meg a sátán. Később már mindig a saját számlámra vétkeztem. Cservenits Jolán fordítása Joszif Brodszkij Húsz szonett Stuart Máriához l A skótok, Mury, mégiscsak, vadak. A kockás klánok melyik ága látta előre: mozivászonról leszálltra ma szoborként a kertek dísze vagyr' A Luxembourg é, többek közt. Minap ebéd után épp arra rítt a lábam, s akár a borjú, látóit szájjal álltam, bámulva új kapui s a lávákul. S megláttam Önt. S e nagy találkozással úgy ellelék, s mivel "kihull szivemben a mull feléledt", csőre töltve menten ven fegyverem a klasszikus kartáccsal, maradék, orosz szavaim mi másra szórhatnám, e lomjai fényű vállra, XII Történelem? — A leslektől ragad. Művészei? — Test az is, habár fejetlen. Vegyük csak Schillert: a Történelemmel elbánt keményen. Mary, tán magad se vártad volna, hogy tollat ragad, rég elavult ügyed felemlegetve: de végül is, mit érdekelte, hogy te hajdan kinek kínáltad ágyadat? Am meglehet, akár a többi sváb, féli Eriedrichünk: lesújt reá a bárd. De ugyanakkor meghajtom a térdem a Művészet előtt, mivel mi más adhatja vissza, méri vagy oly csodás. Erzsébeté a történelmi érdem. XV Hidd el nekem, nem az okozta vesz led, hogy gyávák voltak, vőlegényeid, s zord ácsokat csatába nem vezettek: a nem. hogy a "you" egyszerre "Ön", „le" "H". és nem a toll, mely szorgosan jelenléti: nem az, hogy - titkát hét /m set fedi — Erzsébet Angliát jobban szerelte, mint ahogyan te Skóciát (ez így igaz, ha akkor másképp vélted is lejnem börtönödben költött dalaid, miket daloltál búsan esteien le. Az hozta rád a poklok kínjait, s legvégül bárd alá az juttatott, hogy szép voltál, de csúf volt századod. Baka István fordításai A HÉT 13
