A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-15 / 3. szám

ÜÜERJU

Színházi „látvány-nász”

Díszlet- és jelmeztervezők — látványtervezők. Egy-egy szerencsés találkozás esetén közös alkotómunkájuk lényeges jellemzője az összhang. Nem nehéz kitalálni, hogy mivé fejlődhet két ipűvészember — egy nő és egy férfi — szakmai barátsága, ha ez a harmónia a magánélet szférájába is bebocsátást nyer (hiszen művészet és szerelem rokon tóról fakad)... A fentiekben taglalt viszonyra példa a komáromi Jókai Szinházban immár második alkalommal vendégművészként tevékenykedő . PAPP JUDIT (jelmeztervező)—KEMÉNY ÁRPÁD (díszlettervező) házaspár kapcsolata, akik készségesen nyilatkoztak hivatásukról és

magánéletükről.

— Volt egyszer két kisgyerek, akiket elcsábított a színház... P.J.: —... hiszen olyan városban

— Marosvásárhelyen nőttünk fel, ahol színház működött, és gyerekkorunk óta látogattuk az előadásokat. Ezenkívül kiskoromtól kezdve rajziskolába jártam, majd a Képzőművészeti Főiskola textil-szakán végeztem. Először inkább a divattervezés vonzott, de aztán áttértem a jelmeztervezésre, ami nehezebb, mert alapos korismeretet is követel, ezenkívül és talán elsősorban színházszeretetet.

K.Á.: — Én az édesapámtól (Kemény János, erdélyi író, az Erdélyi Helikon írótársaság egyik

Kemény Árpád és Papp Judit az elképzelések egyeztetése közben (a fotó két oldalán)

alapítója, a Kolozsvári Magyar illetve Nemzeti Színház igazgatója 1930—45 között — a szerz. mj.) örököltem a színház szeretetét. Először díszletfestőkónt dolgoztam a színháznál, majd felvettek a Képzőművészeti Főiskola festészet-szakára, utána pedig visszatértem a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola Stúdiószínházába díszlettervezőnek. A főiskolán sikerült elsajátítanom a festészet mesterségét és a jó ízlést, eközben rendszeresen statisztáltam a színházban, sokat olvastam, egy bukaresti neves díszlettervezőtől pedig a technikai tudást sajátítottam el. Látásmódban jó hatással volt rám az akkoriban még Európaszerte elismert és rejtett ellenzékinek számító román színjátszás.

— Ezidáig melyik színházaknál dolgoztak?

P.J.: — Én először a férjem helyére, a Színművészeti Főiskola Stúdiószínházába kerültem. Utána a Marosvásárhelyi (akkor még nem nemzeti) Színházban, majd Szatmárnémetiben, Magyarországra való kitelepedésünk után pedig másfél évig Egerben dolgoztam vendégként.

Jelenleg nincs fix állásom, viszont alkalmi munkákat vállalok.

K.Á.: — A Stúdióból a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházba, majd vendégként a Kolozsvári Magyar Színházba, a Kolozsvári Román Nemzeti Színházba, Szatmárba, Nagyváradra, Sepsiszentgyörgyre, áttelepedósünk után pedig Egerbe kerültem. Jelenleg anyaszínházam a budapesti Nemzeti Színház, és alkalmi munkákat vállalok másutt is.

— Hogyan emlékeznek vissza megismerkedésükre ?

P.J.: — A miénk egy középiskolás ismeretség, amit a színházszeretetünk is jelentős mértékben befolyásolt. Ennek következtében a színház jelen van magánéletünkben is, aminek előnye és hátránya is van. Szívesen vállalunk közös munkákat.

K.Á.: — Ez egy szakmai barátságból született szerelem, hiszen összekapcsoltak bennünket a terveink is, és sokat segítjük egymást a mesterségben is. Kiegészítjük egymást, mert a feleségemnek jobb a stilizálási készsége és a színérzéke, nekem pedig jobb a rajzkészségem és a térérzékem. Azért is szeretünk együttdolgozni, mert fontos, hogy a jelmez és a díszlet összhangban legyen, egy előadás keretén belül nem találkozhat a színpadon két ellenkező szemlélet.

— Munkájukhoz milyen mértékben szükséges bensőséges kapcsolatot kialakítaniuk az alkotógárda tagjaival?

P.J.: — Fontosnak tartom, hogy elképzeléseinket egyeztessük a rendezővel, ezenkívül minél bensőségesebb kapcsolatra törekszem a színészekkel. Ugyanis nekem is érdekem, hogy a színész jól érezze magát az általam tervezett jelmezben. Ennek érdekében néha apróbb kompromisszumokra is hajlandó vagyok a színészekkel. Hiszen a színész csak akkor érezheti magát jól a szerepében, ha a ruha is illik hozzá — az egyéniségéhez. Volt úgy, hogy a szereplők és a szereposztás ismerete nélkül terveztem a jelmezeket, és végül kiderült, hogy az egyik színésznőnek olyan ruhát képzeltem el, amiben szörnyű módon festett volna. Természetesen változtattam rajta. Előfordult olyan eset is, amikor a varrodában csodá-6 A HÉT