A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-04 / 23. szám
ÉGTÁJAK TADEUSZ ROZEWICZ Egy test vagyunk. Az én kezem a te kezed, az én szemem a te szemed. Nem érzed? Kezdem hinni, hogy a férj és a feleség egy személy. — Semmit sem tudunk egymásról. — Mindent elmondtam már neked. Az életben nem sok rendkívüli dolog történik. A háborúról nem mesélek neked. Az igazán nem érdekes. — Magadról beszélj, csakis magadról. — Magamról? Jó, elmondom legszörnyűbb élményemet. Azóta sem éreztem olyan félelmet. Olyan kísértést és olyan rémületet. Emlékszem minden szóra, minden fényre, minden porszemre. Nyolcéves voltam akkor... Nálunk otthon kevés szép holmi akadt. A szobában az asztalon egy ágyúhüvely állt. Ez volt az egyetlen szép tárgy. Sok éven keresztül. — Hüvely? — Nem tudom, így nevezik-e szaknyelven... egy lövedék páncélja volt. Mi külzninek hívtuk. Vörösrézből volt. Az alján kerek gyutacshüvely, benne egy mélyedés, a gyújtószeg ütésének nyoma. Egy kilőtt ágyúgolyó hüvelye volt, még az első világháborúból. Az első világháborúban az országoknak még futotta ilyen költséges lövedékekre, különben sem fedeztek fel még akkor olcsóbb ötvözetet, mely a rezet helyettesíthette volna. Sosem tudtam a sárgarezet a vörösréztől megkülönböztetni. Az aprópénzt rézgarasnak nevezték, azt hiszem, vörösrézből volt, de az is lehet, hogy bronzból. A hüvelyben télen selyempapírból készült virágok díszelegtek. Nehéz volt az élet az első világháború után. Mama csupán vagy tíz évvel a háború után vett egy nagyobb, ovális tükröt. Éveken keresztül csak egy kis négyszögletes tükrünk volt. A konyhában függött. Ugyanakkor vett egy nagy, szétnyitható asztalt is. Abba a szobába nem sütött be a nap. Örökös árnyék honolt benne. Már nem emlékszem azokra a fákra, de a házunk előtt fák álltak. Anyám esténként harisnyát és zoknit stoppolt. Néha, nagyon elvétve, apám is odatelepedett az újságjával. Az asztalon petróleumlámpa állt. Az asztalnál világos volt, de a szoba minden szöglete sötétségbe borult. A falakon árnyak mozogtak. Hatalmas kezek és fejek. Egyik nap kinyitottam az ajtót, a szobában az asztalon egy vázát pillantottam meg. Óriási tojáshoz hasonlított. A hüvelyt nem vettem észre, valószínűleg megfeledkeztem róla. Ez a váza most betöltötte az egész szobát. Közeledtem az asztalhoz, szemügyre vettem a vázát. Felülről megtöltötte a fény, szinte áttetszővé vált. De a hasa kövér voít, csillogó, fényes. Kinyújtottam a kezem. Meghallottam anyám lépteit, és karomat leeresztettem. Anyám mosolyogva kérdezte: "Ugye, így most szebb, igaz? Csak ne babráld, hozzá ne nyúlj! Ez egy porcelán váza. Nagyon drága. Apád biztos haragudni fog, hogy megvettem. De most szebben fest a szoba." "Es mi lesz benne? Virágok?" "Nem — mondta anyám —, ez nem virágoknak való." "Hát mire való?" "Semmire. Szép önmagában, oly szép formája van, hogy önmagában is dísz. Csak nagyon kérlek, ne nyúlj hozzá." "Miért?" "A szép dolgokhoz jobb nem hozzányúlni" — mondta anyám, és kiment. Egy darabig még ott álltam, és nézegettem a porcelán vázát. Lakásunkban ez volt az első szép holmi, ami nem szolgált semmire, és aminek formája volt. Természetesen voltak székeink, fazekaink, tányéraink, kanalaink, vödreink, képeink, ágyaink, óráink, asztalaink, de mindezeknek a tárgyaknak megvolt a rendeltetésük. Még az a hüvely is egykor ágyúlövedék volt. S ez a szép porcelán váza semmire sem szolgált. Nem is volt soha egyéb. Tulajdonképpen még váza sem volt. Mert nem lehetett megtölteni vízzel, sem virágokat belerakni. Szép volt önmagában. Virágok nélkül. Váratlanul került a lakásunkba. Anyám sosem emlegette, hogy szándékában van ilyen vázát venni. A tükörről vagy az új asztalról hónapszám beszéltünk. Hogy meg kell venni, de nincs rá pénz, hogy ez meg amaz. A váza hirtelen bukkant elő. Mint egy ismeretlen, hatalmas madár által elhullajtott tojás. A lakásban szinte minden szögletes volt, négyzet vagy téglalap alakú. Valamelyik nap egyedül maradtam otthon... Nem figyelsz, hogy mit mondok... — Figyelek. — Nem figyelsz, drágám, pedig ez életem legnagyobb titka. Álltam az asztalnál, és néztem a vázát. Azután kinyújtottam a kezem, és ujjaimmal megérintettem. A váza felülete hűvös volt. Hideg. Pedig a szobában meleg volt. Leginkább a fényre emlékszem meg a vázára. A szobában olyan fény derengett, mint egy nagy, dúslombú fa ágai között. Mozgalmas, zöldes nyirkosság, akár egy kútban. Mintha víz folyna át a falakon. Ennek a fénynek közepén állt a váza. Könnyedén “j megérintettem az ujjammal. Óvatosan vé^ gigsimítottam hideg felületét. Rátettem a kezemet, tenyerem alatt éreztem a görbüli letét, kerekségét. Mintha a szépség formáját * tartottam volna a tenyeremben. Hosszabb * ideig tartottam így a kezemet, és éreztem, 2 hogy a váza felülete kezd átmelegedni. S. Meleg lett. Elvettem róla a kezemet, kimen-12 A HÉT
