A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-06-04 / 23. szám
SORSOK EGY ENBER TRAGÉDIÁJA Iván az idén április utolsó napján ünnepelte életének harmincötödik évét. Ilyenkor az emberek többsége a családja körében ünnepel. Szülők, házastárs, gyerekek kívánnak sok szépet és jót az ünnepeltnek. Iván esetében nem így történt. Ő éppen az idegosztályon feküdt azon a napsütéses áprilisi napon, s ünneplés helyett az ápolónők ingerült viselkedését kellett elviselnie. Élete három és fél évtizede alatt bizony nem sikerült megtalálnia helyét az életben. Hogy miért nem? Erről így vall. — Őszintén szólva nem tudom mikor csúszott ki a talaj a lábam alól — mondja. — A gyerekkorom tényleg nagyon szép volt. Egyedüli gyereke voltam a szüleimnek. Jó körülmények között éltünk Pozsony belvárosában egy szép, tágas lakásban. Alapiskolás koromban németre jártam, s később a szüleim zeneiskolába írattak be. Először zongorázni kezdtem, aztán a szó szoros értelmében "beleszerettem" a gitárba. A tanulmányaimat konzervatóriumban folytattamv természetesen gitárszakon. Éppen a hatodik évfolyamot kezdtem, s terveztem, hogy felvételizek majd a Zeneművészeti Akadémiára, amikor az édesapám elköltözött tőlünk. Röviddel később aztán hivatalosan is elváltak a szüleim. Ez engem nagyon megviselt. Hibáztattam magamat azért, hogy nem vettem észre, milyen gondokkal küszködnek a szüleim, szinte a szemem előtt távolodtak el egymástól, én pedig el voltam foglalva a gitározással meg az apró, jelentéktelen gondjaimmal. A konzervatórium befejezése után már nem volt kedvem folytatni a tanulmányaimat. Bevonultam katonának, utána pedig tanítani kezdtem az egyik pozsonyi zeneiskolában. Nem igazán tetszett... Sem a tanítás, sem a kollektíva. A tanítványaim között nem voltak igazán tehetséges gyerekek, a kollégáim idősebb, családos emberek voltak, akik munka után rohantak haza. Jó fél évet töltöttem az iskolában, amikor találkoztam egy volt osztálytársammal a konzervatóriumból. Beszélgettünk. Én egy kicsit panaszkodtam, ő meg felajánlotta, hogy lépjek be a zenekarukba. Ez egy kezdő együttes, állítólag csupa tehetséges emberek alkotják, s egyelőre kávéházakban játszanak, de remélik: később versenyekre, fesztiválokra juthatnak el. Rövid gondolkodás után elfogadtam az ajánlatot. — Mit szólt ehhez az édesanyja? — Az igazság az, hogy bár egy lakásban laktunk, édesanyámat nem érdekelte igazán, mit csinálok. Számára az volt a legfontosabb, hpgy legyen saját jövedelmem. Ő titkárnőként dolgozott egy vállalatnál. Reggel fél hét után elment otthonról, s gyakran csak késő este tért haza. Neki megvolt a saját társasága, a saját élete. — Tehát gitározni kezdett egy nagyreményű zenekarban... — Igen... Habár a társaság az együttesben meglehetősen vegyes volt. Néhányukat csak a pénz érdekelte. Én sohasem gondoltam, hogy a szórakoztató iparban ennyi pénz van. Vendéglátóipari egységekben játszottunk — hogy szépen fejezzem ki magam —, utána ittunk, szórakoztunk, nappal pedig aludtunk. A zenekarban egy srácon kívül mindenkinek megvolt a saját partnere. Ez a srác igencsak furcsa volt... Már akkor fülbevalót hordott, a frizurája hátul hosszú, elöl szinte kopasz, s ha kettesben maradtunk, mindig arról beszélt, hogy ő egy olyan társaságnak a t^gja, amely csak rosszat csinál. Én először csak nevettem az egészen. Aztán egyre gyakrabban jöttek a problémák. Láttam ott a kávóházban, ahol játszottunk, hogy kik és milyen üzleteket bonyolítanak le. Talán érzékenyebb vagyok az átlagnál, de az ilyen fekete üzletek mindig felháborítottak. A srác — akit akkor már mindenki csak Sátánnak hívott, ezt ő egyébként nem is bánta — meg állandóan járt utánam. Én nem akartam a társaságukba kerülni, de jól esett, hogy valaki foglalkozik velem. Az volt a jelszavunk, hogy senkinek sem teszünk jót, csak rosszat. Például, ha valaki megkérdezte tőlem a városban, hogy hol van ez vagy az az utca, én rossz irányt mutattam neki. Idővel aztán már szórakoztatott is a dolog. Sokszor napokig elvoltunk, ittunk, szórakoztunk, végül a zenekarból is kivágtak bennünket. Ilyenkor az édesanyámtól vagy az apámtól kértem pénzt. Ha nem adtak, elvettem. Erre persze az édesanyám teljesen kiborult, de engem ez nem érdekelt. Amikor tarthatatlanná vált otthon a helyzet, elvettem egy nálamnál tíz évvel idősebb nőt, akiről tudtam, hogy gazdag. Egy évig éltünk együtt, született egy fiam, s aztán elváltunk. Illetve a feleségem jelentett fel a rendőrségen, hogy mindent elhordok a lakásból és eladom. Ez igaz volt. A válás után egyik barátomhoz költöztem. Ez egy szörnyű időszak volt. Ha nem volt pénzünk, különböző módon szereztünk. Égyszer meglátogatott az édesanyám, és teljesen összeomolva távozott. A lakás, ahol laktunk, szinte bútor nélküli volt. Mindenütt üvegek, a ruháink piszkosak voltak, a tisztálkodás sem volt az erős oldalunk. A legszörnyűbb az volt, nem is 2 A HÉT
