A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-28 / 22. szám
— Lábra is — mondta, hangját bizalmasan halkítva — arra is. Most a drámai feszültség a tetőfokára hágott. Esti úgy tett, mint aki még mindig nem képes elhatározni magát a vásárra, mert kétsége támad s olyan végzetes, sötét, családi titka van, melyet eddig sohase vallott meg senkinek. A patikus gyámolította. Fülébe súgott valamit. Esti mintegy megtörve, beismerőleg és megalázottan bólintott. Ezt a készítményt is becsomagoltatta. Künn az utcán megállt a kirakat előtt. De ezúttal nem ezt szemlélte, hanem a patikust. Az egyszerre fölvillanyozódon, miután a szenvedő emberiség egy olyan próbabábujával találkozón, aki csodálatosképpen egyesíti magában mindazokat Csöngettyű Eddig nem is tudtam, hogy van. Már több, mint tizenöt éve, hogy fölszerelték nálunk és nem vettem észre. Vezetéke meghúzódott a falak mentén, a szőnyegek alatt. Gombjai, billentyűi az ajtó melleit lapultak, a csillárokon lógtak. Ki törődött volna vele? Ha szükségem volt valamire, megnyomtam, s ő a villamosságtól fölpezsdülve rövid, kellemes lármát vert. Hírül adta az érkezőket, a barátokat, akik örömet hoztak, a zaklatókat, akiktől futni szerettem volna, mindenkit és mindenkor, ahogy kötelessége parancsolta, személytelenül, mindig ugyanazzal a kurta, éles rikkanással, akár végrehajtó volt az illető, akár orvos, akár éjjeli sürgönyhordó. Ma reggel azonban — szeles, ideges tavaszi reggel volt — a csöngettyű megőrült. Egyszerre szólani kezdett anélkül, hogy bárki megnyomta volna. Csörömpölt, csörömpölt és csörömpölt. Senki és semmi. Talán valami szellem tréfált. Keresték a láthatatlan csengetőt, de nem lelték. Megvizsgálták gombjait,billentyűit, drótjait, hogy nem érintkeznek-e valahol a fémszálak. Hiba sehol. A csöngettyű megbolondult. A csöngettyű önállósította magát. A csöngettyű föllázadt. Tizenöt évi példás szolgálat után forradalmasdit játszott, tombolt, megtagadta az engedelmességet, rikácsolt, hadat üzent a rendnek, jajveszékelt, tűzvészt és árvizet jelzett, mert egyszer végre hallani akarta a hangját, a saját hangját, a maga mulatságára, hogy gyönyörködjék benne. Joga van az ilyesmihez? Tudom is én. Nem volt többé szolga. Úr lett. Trillázott és rítt, pörölt és vékony fejhangon feleselt, sipogotl és dörgött. Jaj, hallgattassátok már el! Tépjétek el drótjait, zúzzátok össze szerkezetét, hiszen mi is megtébolyodunk. Küldjétek szerelőért. Segítség, segítség. a kívánatos tulajdonságokat, melyekre neki szüksége van. Fürgén jár ide-oda. Valószínűleg új tervek villantak meg agyában. Rágyújtott egy szivarra. Esti amint hazafelé ballagon a hídon, a két dobozt feltűnés nélkül belehajította a Dunába. Es ezt gondolta: — Legalább egy hónappal hosszabbítottam meg az életét. Minthogy magamat úgyse tudom megvigasztalni, eztán másokat vigasztalok meg. Vissza kell adni mindenkinek az életben való hitét. Hadd éljenek tovább. Egyik tanárom arra intett, hogy ne engedjek elmúlni egyetlen napot se anélkül, hogy valami jót ne tennék. Sz.avajáréisa az volt, hogy csak az ilyen ember alszik nyugodtan. No, meglátjuk, tudok-e ma aludni luminál nélkül?... Hiába, nincs segítség. Zúg és bömböl, még mindig nem fáradt el, noha már egy fél órája ordít. Hihetetlen. Ez a csöpp kis jószág, ez a semmi, aki voltaképpen nem is él, micsoda zenebonát és zűrzavart tud támasztani. Fejünk már egészen belekábult. Ha egy hadsereget jelzett volna, mely be akar tömi lakásunkba, ha minden élőt és minden halottat jelzett volna, akkor is elég lett volna. Hál nem tudtok segíteni? Szakítsátok ki a nyelvét a pimasznak. Egy-kettő, gyömöszöljetek papírt réztorkába, fojtsátok bele a szót. Úgy-úgy. Határozottan jobb valamivel. Elrekedt. Nyöszörög, mint az állat, melyre rátiportak, nyivákol. Már hörög is. Nemsokára kiadja majd a lelkét. Micsoda? Nézzétek, ellökte a papírt s újra üvölt, komyikál, rikoltoz, sokkal hatalmasabban, mint előbb. Na végre. Most elnémult. Igaz ez, vagy csak fülünk káprázik? A csönd oly süket, oly lármás, mintha még mindig bomolnék. De nem. Csak a dobhártyánk reszket. Már hallgat. Ugyan ki némította el? Ő gondolta meg magát és ahogy rákazdett, meg is unta, abbahagyta. Minden ok nélkül. Fogalmam sincs, hogy mi volt az oka erre, és arra, hogy hirtelenül zengeni kezdett. Szeszély vagy elégedetlenség, mindegy. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy a fölháborító eset után dobassam ki csöngettyűmet, szereltessem le és tétessek helyette másikat, újat, megbízhatóbbat. Én azonban a pártjára keltem. Tizenöt éve szolgált. Ennyi idő alatt mindenki elvesztheti az eszét és követelheti egyéni jogait, még egy lelketlen gép is. Azóta különben ismét csendes és rendes. Tovább dolgozik, buzgón, lelkiismeretesen, pontosan, ahogy eddig. De néha, amikor rátekintek, összeborzongok, hogy milyen kiszámíthatatlan és rejtélyes lényt fogadtam házamba, nem értem, hogy mi lelhette azon a szeles, ideges tavaszi reggelen, és — bevallom — olyan tiszteletet érzek iránta, mint azelőtt soha. ÉGTÁJAK Szécsi Margit* versei Gyöngéidre A nyár sugárútján fuldokló szivedre — gyöngéidre hogy rájönnek az okosak, a bizalmadban dőzsölök, és megállítják a szivedet egy napon, ama Napon, ha munkád palotájából kiették a tündér gyönyört — s egy fél világ gyöngéire hogy rájön a másik fele, hogy műveltet vele földet, földből és szellemből csodát, s hogy rúgja le a puszta csontot, kiivott ereket, és visszaütni nem lehet: ha senki se hagyja magát, kipusztul a világ. Hirdesd ki Hirdesd ki bukásodat, okait a kiszámolt bokszolónak s ne vonulj el vénségeddel a magányba! Meghalt a szerelem tétova csöndje s a vánkosba-fojtott halálsikoly, már régen csak a csatatér van s a szülőotthonok kilométeres márványszobái — vigyük nyilvánosságra a közbeeső életet is, a szenvedés, a haldoklás világ-listáját, a szörnyülködó szemek elé a sebet, a vágyat, hatalmas éhségét a hatalomnak — vesszen a szemérmes elefánt-temető! Az uccán ünnepeljenek s lépjenek át rajtad az uccán! ' A költőnő május 28-án lenne 65 éves A HÉT 13
