A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-28 / 22. szám
EGTAJAK KÓSTOLÓ A MAGYAR NOVELLAIRODALOMBÓL Kosztolányi Dezső (i885-1936) Margitka Esti Kornéllal fiatal korunkban sokat csavarogtunk egy elhagyott budai temetőben, ahova már nem temettek senkit. Verőfényes délutánokon naponta itt találkoztunk. Olvastunk, sőt írtunk is a padokon, a sírhantokon, a hosszú fűbe heverve, mindaddig, míg a csősz ki nem tessékelt bennünket. Ismertük a halottak hallgatag városát. A fejfákat és a sírköveket is, melyekről régimódi, különös neveket silabizáltunk le. Egyszer, mikor a sírok utcáiban bolyongtunk, megpillantottunk egy vasrácsos kriptát, melynek borostyánnal befuttatott sírlapja fölött kevély gránitoszlop hirdette aranybetűvel az egykor bizonyára virágzó, hatalmas család elhunyt tagjait, vagy tiz-tizenöt nevet, felül a családi címerrel. A vasrácshoz támasztva fakeresztet találtunk, ezzel a fölírással: Margitka, élt egy napot. Margitka húsz évvel ezelőtt halt meg, szintén a családhoz tartozott, de — nem tudni, mi okból — nevét már nem vésették a gránitoszlopra, s az árva kis fejfájával mintegy kirekesztve állt a sírontúli családi boldogságból. Ezt mind a ketten méltánytalannak tartottuk. Az, aki egy napot élt, éppoly ember és lélek, mint az aggastyán vagy a matróna. Alighogy eltávoztunk a temetőből, Esti egy kávéházban a cim- és lakjegyzékből s a telefonkönyvből megállapította, hogy a családnak ma is él egy hozzátartozója, egy dúsgazdag nagyiparos személyében. Tintát, papírt kért s ezt a levelet intézte hozzá: Nagyrabecsült uram, nyomatékosan fölszólítom, hogy szegény Margitka nevét haladéktalanul véséssé föl a család sírkövére. Ismeretlen tisztelője, Esti Kornél. Ő már ekkor kedvelte az ilyen fanyargyerekes, ördögien-kotnyeles ötleteket, s annál inkább ragaszkodott hozzájuk, mennél kevesebb céljuk volt. Egy hét múlva a rokonnak nyílt levelezőlapot küldött, melyre felül egy könyöklő angyalkát rajzolt s az angyalkát maga színezte ki rózsaszínre, a felhőt világoskékre. Alája ákom-bákom betűkkel mindössze ennyit írt: Margitka. Néhány napra rá jelenlétemben telefonon szólította föl a nagyiparost. Vékony cérnahangon, ahogy az egynapos angyalkák beszélhetnek, ezt mondta: — Kálmán bácsi, ne feledkezz meg rólam. Természetesen erre az izenetére s a leveleire egyáltalán nem kapott választ. Mi már rég meg is feledkeztünk a gyászosbolond tréfáról. Egy késő őszi napon azonban a temetőben kószálva döbbenten álltunk meg a családi kripta előtt. Fehér munkakabátban, létrán, kőfaragó dolgozott ott vésővel-kalapáccsal. Margitka nevének utolsó betűjét véste ki. Aztán be is aranyozta. — Lásd — szólt Esti, boldogan és elégedetten, hogy Margitkát végre bepártfogolta a családi közösségbe —, mégiscsak hatalmas a gondolat. Ez pedig nem is volt gondolat, csak afféle szeszély. De most ill van szilárd gránitban, érzékelhetőleg és kézzelfoghatólag, semmiféle vihar se mossa le róla és ragyog, mindörökké. A patikus meg ő Esti egy meleg, tavaszi este egy kültelki patika kirakata előtt ácsorgóit. Heves szomorúság fogta el, mert a kirakat siralmasan szegény volt. Ez annyira megbabonázta beteges lelkét, hogy sokáig nem is bírt elmozdulni onnan. A kültelken a könyvesboltokban többnyire irkákat, gumikat, tollakat árulnak, a patikában pedig fogkeféket, borotvapamacsokat, arckenőcsöket. Annyi szépítőszer áll fölhalmozva ilyen helyeken, mintha az emberiség igazi baja nem is a betegség volna, a sok-sok nyavalya, hanem a rútság. Ez a kis patika másodpercenként fölvillanó és kialvó villamos-hirdetéseivel két cikket ajánlott, nyilván a gyógyszerész saját készítményeit. Az egyik fénytábla ezt ismételgette: Xerxes megszünteti a legmakacsabb köhögést is. A másik viszont ezt ordította a sötétségbe: Aphroditékor a tenyér, a láb, a hónalj izzadása ellen. Vevők azonban egyáltalán nem jelentkeztek. Benn a patikában csüggedten, petyhüdten üldögélt egy alacsony, igénytelen emberke, szürke ruhában, szürke hajjal. Olyan levert volt, mint egy öngyilkos, közvetlen a tette elkövetése előtt. Esti megszánta s benyitott hozzá. — Bocsánat — rebegte és körülnézett. — Nem tudom, kaphatok-e itt valamit köhögés ellen. — Hogyne — mosolygott a patikus nyájasan —, hogyne, kérem. — Csakhogy — vágott szavába, fölemelve mutatóujját — az én köhögésem nem mai keletű. Tavaly erősen meghűltem, azóta akármit csinálok, nem szűnik meg. Ez a köhögés rosszindulatú — hogy is fejezzem ki magam ? — tartós —, kereste a helyes szót, majd meg is találta: — makacs. — Xerxes — mondta a patikus —, Xerxes —- azzal egy polchoz ugrott, s máris orra alá tartotta a csinos dobozba zárt csodaport. — Ez elmulasztja? — A legmakacsabb köhögést is — csapta rá, míg künn a fény tábla ugyanezt szózatozta. — Kisebb vagy nagyobb dobozzal? — Talán a nagyobbal. — Egyebet nem méltóztatik? — érdeklődött a patikus, aki az árut rózsaszín papírba burkolta. — Nem — felelt Esti elhárítólag, mert ilyen jelenetek művészi megjátszásában óriási gyakorlata volt. — Köszönöm. Fizetett, kifelé indult. Amikor a kilincsre tette kezét, úgy rémlett, hogy megtorpan, tétovázik. Visszafordult. A patikus közeledett feléje: — Szolgálhatok még valamivel? — Tudniillik — dadogta és nyomban elnémult. — A tenyerem... — Ja igen — szólt a patikus, villámgyorsan. — Aphrodite, kérem Aphrodite. — Es ez biztos hatású? — Kezeskedem. — Ellenben... 12 A HÉT ILLUSZTRÁCIÓ. J. POLAK
