A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-05-21 / 21. szám

LÁTOGATÓBAN

LEHYEGEBEN PESSZIMISTA VAGYOK

Azt kérdezem a házigazdától, mikor adott utoljára hazai riporternek interjút. Azt mondja, nem emlékszik rá.

— Engem majdnem mindenki ismer a szerkesztőségekben, be-bejárogatok, s el szoktunk beszélgetni. Az emberek meg nem nagyon szoktak verseket olvasni. Ha én valamelyik kötetemből elővenném a verseimet és leadnám, azt ma sehol nem vennék észre. Nemrégen voltam a könyvtárban, megnéztem a magyar költők verseit. Hát bizony, a legtöbb könyvet ki se nyitották, esetleg némelyiknek tíz év alatt egyetlen olvasója volt.

A megélt hetven évéről beszélünk. Dénes György már akkor az öregséggel foglalkozott verseiben, amikor életkora alapján még nem számított öregnek.

— A legutóbbi kötetemről is azt írta a recenzens, hogy sok benne a halállal foglalkozó vers, de hát a halál akkor is eszébe jut az embernek, ha fiatal. Ahogy az ember öregszik, persze egyre többet gondol az elmúlásra, a megsemmisülésre. Az öregséggel ott kezdődnek a problémák, hogy az ember környezete kihal. Például ha hazamegyek szülőfalumba, Pelsőcre, és kimegyek a temetőbe, látom, hogy a legtöbb ismerősöm már ott van. Ez egy kicsit elcsüggeszti az embert, istenem, hát ilyen az élet. De kissé meg is nyugtat: lám, nekem még valahogy sikerült fentmaradni. Eszembe jutnak írótársaim is. Ismerősöm volt Sas Andor bácsitól kezdve szinte mindenki: Egri, Szabó Béla, E.B. Lukáó — ő nagyon jó barátom volt—, Farkas Jenő, Bábi, Gyurcsó, akikkel együtt kezdtünk. Szörnyű néha rájuk gondolni. Esténként, lefekvés előtt gyakran előveszem egynek-egynek a kötetét, és olvasgatom. Istenem, mennyit reméltek, küzdöttek, mennyi közös emléket őriztünk, és valahogy én is benne vagyok az ő verseikben, ők is benne vannak az egyéimben. Ha nem is név szerint, de azok az élmények vagy viták, amelyek versírásra késztették az embert. S ők is hatottak az én gondolkodásomra. Ha nem lenne annyi író és költő, talán nem is születne annyi vers, mert a költők egymást inspirálják.

A kezdetekről, az indulásról beszélünk, melyek az ötvenes évekre estek. Napjainkban ez kényes témának számít. Dénes György arról beszél, hogy mennyire más volt az akkori miliő, a közhangulat.

— Ha visszaforgatná az Új Szó számait, láthatná, hogy ott a sematikus költészet dívott, vagyis a munka, béke meg hasonló, jelszavakra épülő költészet. Eredetileg nem ilyen verseket írtam, Egri azonban átírta a verseimet. Nem mondom, hogy az enyéim jó versek voltak, kezdetleges "klapanciákról" volt szó. De ő azt mondta, hogy ezeket tedd el, senki se lássa. Ilyen vágányon indítottak el. Meg is rendelték a verset, azt mondták, hogy társadalmi kötelesség. A Csemadokban kezdtem dolgozni, és még azon is tanakodtak, hogy a verseimért kapott honorárium nekem jár-e vagy a Csemadoknak? Azért mentem el a Csemadoktól, mert kiküldtek szövetkezetét szervezni. Nekem ez abszurd dolognak tűnt. Kulturális egyesületbe jöttem, és mezőgazdasággal foglalkozzam? Pedig akkor már lakást is kaptam

Dénes György hetvenéves. Mint jóformán minden hazai magyar sajtóterméknek, hetilapunknak is régi munkatársa. Amikor tehát azt ajánlotta, hogy a születésnapi interjút otthonában készítsük el, már régi ismerősként látogattam meg károlyfalui lakásában, ahol korábban sohasem jártam. Most mégis otthon éreztem magam. S ezt a lakást tulajdonképpen mindenki otthonának érezhetné: a könyvharátok azért, mert itt az előszobától kezdve a konyháig csaknem minden falat könyv borít. Másokat a házigazda és felesége vendégszeretete, közvetlensége bűvölne el. S még irodalmi életünk ide látogató személyiségei is elégedettek lehetnének: az egyik könyvespolcra ragasztva íróink—költőink portréit fedezem fel.

volna... Aztán Rozsnyón kezdtem dolgozni, a járási kulturális kirendeltségen, de ott se tetszett, mert propagandistaként akartak "használni". 1951 novemberében a rádióhoz kerültem, ahol aztán kb. 38 évet húztam le.

Bizony, ezekről az évekről sokat lehetne beszélni, vitatni egyes napjainkban megfogalmazott elmarasztaló véleményeket, sommás ítéleteket.

— A legnagyobb szlovák költők Sztálinódákkal nyerték az állami díjakat. Most senki se tudja elképzelni, hogy az tulajdonképpen milyen volt. Mondják: miért nem írtál akkor ilyen meg olyan verseket? Ha írt is az ember, nem hozták le. A költőnek két választása volt: vagy meghajlik és sematikus verseket ír, vagy hazamegy kapálni. Persze, ha még egyszer átélném, nem is bonyolódnám annyira bele. Azt is megkérdezik: hogy lehetett hinni a sztálinizmusnak meg a Szovjetuniónak? Erről csak azt lehet mondani, hogy a legnagyobb nyugati művészek mind kommunisták voltak. Azok is hittek. Nem tudtam én, hogy Sztálin milyen véres kezű diktátor. Arról nem volt szó. Ki figyelmeztetett volna? Fábry se tudta. Csak akkor jött rá, amikor itt elkezdték üldözni a magyarokat... Folyton szekáltak, hogy lépjek be a pártba. "Jó káder" voltam, mert az apám régi kommunista volt. A végén már nem bírtam ellenállni, kitöltöttem a belépési lapot. De az '56-os magyarországi események idején visszaléptem. Behívtak a rendőrségre, és lehordták. A rádióban azt mondták, hogy szembeköptem a pártot. Pedig én csak azt mondtam, nehéz belépni a pártba, ha az ember nem lát világosan.

Dénes Györgyöt mókás kedvű, tréfálkozó embernek ismerik, akik ismerik. Költészetére azonban a pesszimizmus jellemző. Persze, e két dolog nem zárja ki egymást, bár néha elég nagy az ellentét közöttük. Felteszem a kérdést: optimistának vagy pesszimistának tartja-e magát a költő?

— Lényegében pesszimista vagyok. Minden dolognak inkább a sötét oldalát látom. De ez valahogy kiegyenlítődik nálam, mert szeretek mókázni, nevettetni. Talán gyermekverseimben is azért írom az élet naposabb oldalát, hogy feloldjam ezt a pesszimizmust. Optimista verseket nem is igen lehet írni, azok nem fejezik ki a világot. Az ember nem írhatja, hogy milyen ragyogóan jó. Hát jó? Nem jó, most se jó. Annyi vérengzés, annyi rossz, annyi kegyetlenség van a világban! És akkor azt mondjuk, hogy minden stimmel? Alapjában véve minden költő pesszimista. Ezen nem lehet segíteni. Akárkit vesz elő, akár Adyt, akár József Attilát, mindegyikben ott van a halálhangulat.

Sokat vitatott témát vetek fel: szükséglet-e az írás vagy szolgálat? Politizáljon-e a költő vagy se?

— A legutóbbi írószövetségi gyűlésen egyesek azt mondták, hogy a költő ne politizáljon. Én ezt nagy butaságnak tartom. Miért ne politizáljon? Például ha szegénység, kegyetlenség van a világban, még a gyerekeket is felkoncolják, az írónak ehhez nincs hozzáfűznivalója? Akkor minek él a földön? A költőnek is véleményt kell mondania. Nemrég azt olvastam valakitől, hogy akkor a legboldogabb, ha elvonulhat a költészetbe, mert ezt a világot már nem bírja idegekkel. Egyrészt a költők a versbe menekülnek, hogy ne kelljen tudomást venniük a világról, másrészt rákényszerülnek, hogy tudomást vegyenek.

Dénesről köztudott, hogy szinte naponta ír verset. Eddig tizenöt kötete jelent meg. Soknak tartja-e ezt vagy kevésnek?

— Ez elég sok. Vannak költők, akik sokkal kevesebbet írnak, mert lusták. Sokan azt mondják: nem kell annyi verset írni, a sok nem is lehet jó. De például ott van Petőfi. Több mint ezer oldal prózát írt, s több ezer oldal verset. Hát körmölnie kellett, másképp ez elképzelhetetlen lett volna. Azért mondom, hogy lusták egyesek, mert ha mondjuk hatvan éves korukig csak annyit írnának, mint Petőfi, már az is szép teljesítmény lenne.

Minél idősebb, annál szigorúbb önmagával szemben. Minden szón eltöpreng, néha

6 A HÉT