A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-14 / 20. szám
EGTAJAK Páskándi Géza Ézagh Ézagh, a keleti nevű bölcs, fönt élt az irdatlan Zöld Hegyen, a hidakon, a Legszebb Kék Folyamon is túl. Ézagh nem volt sem ifjú, sem öreg: ifjúnak túlságosan bölcs volt, öregnek túlontúl eleven. Ézagh nem volt se rút, se szép: rútnak túl sugárzó-szellemes, szépnek túl-túl lehunyt szemű volt. Háza Kisvalakik, Nagyvalakik, Apró Senkik, Böhöm Senkik és szegény megtévedt haladnók, esendő párák zarándokhelye gyakorta volt. Tanácsért, okos szóért jöttek Ézagh tornácára. Vélük folytatta párbeszédeit, nékik harsogott vagy érvelt csöndesen, meséit is nékik mormolta mindig. Ezért Ézahg napfényt aligha látott, sugarait elfödte mások gondja, kérdezése. Úgy csapódott mások kételye, aggodalma Ézagh lelkére, mint ablaküvegre a lehelet. S mint ahogy a párás-jeges ablaküveg mögött ülők befelé nézelődnek, akként cselekedett Ézagh is. Olykor azonban írt valamit ujjával a párás üvegre, s a betűkön át társai kiláttak a világba. Ám csak annyit láthattak, amennyit a betű engedett. És e szavakon át beláthattak Ézagh leikébe is. Ézagh választhatta volna lakhelyéül a Hallgatás Hajóját, mely fenségesen úszik, s rajta minden szó új léket jelent, a sok szó pedig a fenség süllyedését. Ám Ézagh beszélni akart, de úgy, hogy közben mégse süllyedjen hajója. Ezért, amidőn sok-sok szót mondott, utána rögvest betapasztotta a temérdek lyukat mélységes hallgatással. így telt élete szó és hallgatás közt: midőn beszélt, az Isten pihent, aludt, ilyenkor az ember hallgatta Ézaghot, s midőn hallgatás övezte ajkát — Isten megébredt: a bölcsesség csöndje már néki szólt. Am Ézagh azt akarta: az ember is megtanulja a hallgatás beszédét, s az Isten is a szót. Ekként lett bölcs. S róla ezért emlékezünk. Ha Prométheusz a tüzet lopta le, Ézagh Istentől a hallgatást. Elvitte az embereknek, de közben kárpótolta istenét is: szókkal beszédre tanította. Ezért istene nem büntette meg: hagyta élni. Ézagh boldog és szabad volt: beszélt és hallgatott. Szküllák és Kharübdiszek között hajózván. Halljátok meg hát Ézagh beszédét s hallgatását! Ézaghhoz egy gyűlölködő asszony jön És megálla a dús csecsű, kecses ifjú asszony Ézagh tornáca szélén. Ézagh már régebben elpillede, de most mintha drága krizmák lehelete ébresztené, mintha áldott olajjal kenegetnék álmában — úgy nyitotta föl szemét jólesően. A szép asszony látványától Ézagh elfordula, s azt mormolá: "Ó, olykor csak hátat fordítva tudok bölcs maradni." Mert Ézagh néhanapján sajnálta is, hogy bölcsnek kell lennie. Bár néha az is megtörtént, hogy mások balgaságát vagy csak nem-bölcsességét elfogadta anélkül, hogy közben a saját bölcsességét eldobta volna. — Ki vagy? — Egy asszony vagyok. — Sosem azt mondd, mit a másik is lát. És jól. — Ó, Ézagh, én az az asszony vagyok, ki első férjét cudar módon elhagyá, s egy másik ember házába mentem. — Nem vagy egyedül. Miért hagyád el az elsőt? — Néha italos volt, és közben meg is tetszett nékem egy másik, rendes ember. — Jól érzed magad ennél a másodiknál? — Mint mondám, ez rendes ember. Igaz, hogy asszonyságomhoz nem nyúl, csak igen ritkán. De nem iszik. És van egy szép gyermekünk. Kis gazdaságunk bőséges. Panaszra nincs okom. — A kérdésed mi hát? — Néha az első uram iránt, kit cudar módon hagytam el, olyan gyűlöletet érzek, mintha ő hagyott volna el engem. Pedig az első uram nem pletykál rólam semmit, ha lát menni az úton, szépen köszön, egyszer-kétszer még kölcsönt is adott. Amidőn eljöttem tőle egy szót se szólva, levelet írt, könyörgött: menjek vissza. Hosszú ideig várt rám, de sohasem állt utamba. Aztán újraházasodott, s van egy gyermeke. Ám azóta is nagyon nyájas, és ha kérdezik, milyen asszonya voltam, azt mondja: ilyen jó nincs is a világon. Ó, Ézagh, nincs okom tehát, és mégis gyűlölöm. Mitől, honnan e gyűlölet bennem, Ézagh, bölcsek bölcse, midőn inkább neki lenne oka gyűlölni engem? Ézagh kinézett kertjébe, aztán a tornác párkányán egy hangyát figyelt, amint az morzsát próbál egyedül cipelni. — Egy történetet mesélek, te asszony. Élt egy folyó partján a faluban egy ember. Mindennap kiült a háza elé, ahonnan át lehetett látni a túlsó partra, ahol egy másik falu volt. Ez az ember elég nehezecskén élt, és legfőbb öröme ez a bámészkodás. Elképzelte, milyen derűs lehet az élet amott a túlsó parton, elképzelte, milyen jók ott az emberek, milyen gazdag a legelő, mennyi az 12 A HÉT
