A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-14 / 20. szám
EGTAJAK étel, ital, mennyi a tánc, a viháncolás, szabadság. És így ment ez napról napra. Alig várta, hogy a kaszát letegye, máris ment ki a partra bámészkodni. Míg más a korcsmát járta, öt saját képzeletének mámora indította meg. Egy nap aztán így szólt magában: ez így nem jó, át kell költöznöm a túlsó partra. Igen, de hogyan? Előtte a folyó, hídja pedig nincsen. Építek egy hidacskát — gondolta, és el is kezdte. Csúfolták is a kölykök, hogy egyedül ilyesmibe fog, nevették sutaságát, ám végül is három nap és három éjjel megépült a zsenge hidacska, amely épp annyira volt erős, hogy csak az embert és szekerét bírta el. Át is ment rajta, kölyökcsúfolódás közben, a túlsó partra. Ott ült a szekér tetején, holmijai csúcsán, midőn jött a falu bírája. — Ebben a faluban szeretnék élni. A bíró kételkedve csóválta fejét, nem nagyon hitte, hogy volna valaki, aki épp ebben a faluban kívánna lakni. — Hogy higgyem el neked? — Elhiheted, hiszen mi másért építettem volna e hidat? — Nos, elhiszem, hogy itt akarsz maradni, ha kihúzod hidadnak innenső két cölöpjét. — S az ember máris ugrott, hogy bizonyítson, mert érezte: olyan a világ, hogy sokszor még a leghihetőbb dolgokat is bizonyítani kell. Hiába zöld a fű, ha vakok és színvakok is élnek. A cölöpöt s a deszkákat vízbe dobta, hadd sodorja őket. Élt, éldegélt az ember új falujában, mígnem egyszer valami pörös ügye nem akadt. Úgy érezte: igazságtalanság történt vele. A bíró előtt kifakadt: — Ha nem szégyellném, visszamennék régi falumba. Erre a bíró: — Menj csak, ott a hidad, menj! Erre megijedt az ember. — Csak tréfáltam. Ám a bíró nem hagyta annyiban. — Tréfa ide, tréfa oda, nem hiszem, hogy csak tréfáltál, amíg hidad másik két cölöpjét is ki nem húzod. Fogta magát az ember, és nagy sebbel-lobbal kiszedte azt is. Telt-múlt az idő, s az embernek újabb vitája támadt. — Ha nem röstellném, szedném a sátorfámat... — Akkor máris szedd és indulj! — kiáltotta a bíró. Megrémült most már az ember, mert a bíró szeme szikrázott a haragtól. — Dehogyis mennék én innen, inkább, ha kell, szétszedem az egész hidat. — No, lássuk — szólt immár enyhültebben a bíró. Hozzá is fogott volna az ember, de a többi cölöpöt már nem tudta elérni, igen bent voltak a vízben, ezért hát tüzes csóvát dobott a padlatára, és felégette a maradékot is. Valami suhancok kikacagták, merthogy ha megépítette, miért égeti föl, de nem bánta. Élt, éldegélt tovább a faluban az ember, és egyre többet pereskedett. Hogy megnyugodjék, néha kiült a vízpartra, s látta, hogy odaát zajlik az élet. S ekkor szívében megmagyarázhatatlan gyűlölet támadt hajdani faluja ellen. Am csak ő nem értette ezt a gyűlöletet, mindenki más igen. Hiszen most már láthatta, hogy ott sem,volt olyan rossz, és itt sem olyan jó. Ám nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy csak ez az egyetlen folyó volt, és ez a két falu. Amíg ott élt, az ember gondolhatta, milyen derűs itt az élet. Ám amikor átjött, s pörlekedni kezdett, hiába nézett vissza, arról ott már tudta, hogy milyen. Nem képzelhetett többé semmit. Ez az ember a lehetőséget veszítette el. És azóta is mindennap erről a partról kiabál át, szinte tébolyultam kígyót-békát, hadd hallják régi falujában. Gyűlöletét tehetetlensége nemcsak szüli, tetézi is, mert tudja: a hidat fölégette, új hídra erejéből már nem telik, más falu nincs, a régibe nem térhet vissza többé. Hiszen ha nagy sokára és nehezen ez sikerülne is — ott kicsúfolnák. "No ugye, nem kellettél nekik... ott se fenékig tejföl..." Az ember arca már e gondolatra is pironkodott. — Ó, Ézagh, köszönöm bölcs mesédet. Szó szerint megértettem. Amikor első férjem könyörgő levelét eldobtam ez volt az első két cölöp. S akkor égettem föl hidamat, midőn gyermekem lett. — így van, leányom. — No de én nem perlekedek második urammal, mégis gyűlölöm az elsőt. — Mert most már tudod, milyen a második, és már vissza az első felé sem ácsingózhatsz, mert őt is ösmered. Harmadik férfi pedig nincs, s ha lenne is, az évek múltak, már késő újabb éíetet elindítani. Nincs, amit elképzelj többé. Nem tudod még csak elképzelni se a szabadságot. — így van, ó, Ézagh. Nem is tudom, hirtelen mivel ajándékozhatnálak meg bölcsességedért? Mert azt, ki okos mesét mondott, ajándék nélkül én sem hagyhatom. Ézagh kezdetben mintha vonakodott volna, ám végül úgy vélte: az ajándék, amit jószántából, sőt kedvéből ez az asszony néki ád, csak még jobban megvilágítja a mesét. Hiszen saját ajándéka révén a nő megösmerheti gyűlöletének másik gyökerét is. — Ám legyen, de csak mesénk érdekében — szólt Ézagh, és máris beszívta a gyűlölködő asszony szelíd illatú, engedelmes sóhajait. Julo Polák illusztrációja ŕ \ Tóth Árpád Május éjén a régi bor Vénusz, az alkony csillaga, Lobog az égen egymaga, Epedó égi kurtizán, Lankad a bíbor nap után; Mire a többi csillagok Szelídebb fénye felragyog, Már ott is hagyja az eget, S buján ledől a hegy megett. De körül tüzes a világ, Órjöngenek az esti fák; Illatjuk omlik, mint a vér, És szürcsöli mohón a szél. Mert illat-súmpir ez a szél, A virágok vérével él. És nékem is hajamba kap. Arcon karmol, cimpán harap. S szívemben, mélyen valahol, Valami lázadás dalol, Minthogyha pezsdül olykor a Hiis pince odvak óbora. A régesrég eltemetett Vágyak kezdenek éneket, És sustorogva, sírva forr Május éjén a régi bor. EzJ sírja: élni, élni még! Mert élni, jaj, sohsem elég! Az élet örök táruló: Aki nem éli, áruló! ... És hallgat régen a világ, Már elzsonguttak mind a fák; A szél, az ittas denevér, A vak lomb közt pihenni tér. De még sokáig a bíbor Fényekkel ordas régi bor, At pókhálós, vén gyászokon, Dalol a sötét ászokon... Fotó: Krascscnits Géza V_____________________________________ A HÉT 13
