A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-07 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN SZKUKÁLEK LAJOS sajátos világa Aki még SZKUKÁLEK LAJOS egyetlen kiállítását sem tekintette meg, az is találkozhatott már rajzaival, hiszen a közelmúltban szinte nem létezett sajtótermékünk a jellegzetes Szkukálek-grafikák nélkül. Azonban az autodidakta művész sokoldalúságát, dús fantáziáját, termékenységét, profizmusát tükrözik csodálatos színekben pompázó festményei is, amelyek láttán áprilisban, a komáromi Duna Menti Múzeum-beli tárlatán tűnődhettünk tragikomikus világunkról, illetve a csetlő-botló, nevetséges, ijesztő, torzonborz... figurákról — AZ EMBEREKRŐL Ugyanis ha a festőművészhez hasonlóan kissé szárnyalni engedtük a fantáziánkat, rájöhettünk, hogy képeinek sajátos — gyakran groteszknek vagy misztikusnak tűnő — világa a mi hétköznapjaink valósága. Vessük csak le ünnepi maszkunkat, és nézzünk a tükörbe...! Hiszen az alábbiakban a nekünk tükröt tartó alkotóember is szembesül önmagával: — Lajos, elképzelhető, hogy te már ecsetet szorongatva jöttél e világra... — Á, nem! En szobrásznak indultam: négy—öt éves lehettem, amikor az unokatestvéreimmel való játszadozás közben a föld alól gyönyörű agyagot varázsoltunk elő, amelyből sikerült különféle figurákat gyúrni. Azóta ég bennem a bizonyítási láz, annál is inkább, mert egy mandulagyulladásnak köszönhetően izületi betegségektől szenvedő kissráccá váltam. Emiatt a társaimhoz hasonlóan nem lehetett belőlem focibajnok, és a sport helyett a képzőművészet terén próbáltam felmutatni eredményeket. Persze amikor a kezdetleges meseautó-rajzoktól továbbjutottam — lassacskán utolértem a tőlem eleinte jobb rajzkészséggel rendelkező barátaimat, rajzkörre jártam, Mester Péter komáromi festőtől igyekeztem eltanulni mindazt, ami szakmailag elsajátítható —, a szüleim próbáltak átirányítani valamilyen polgári pályára. Az ő unszolásukra kitanultam a villanyszerelést, azaz szereztem papírt róla, de mivel nem akartam embertársaim halálát okozni, inkább nem gyakoroltam a szakmát. Bár egy ideig húztam a kábelt a mesterek mellett, majd apám oldalán dolgoztam csőszerelőként, de tudtam, hogy mindezt nem nekem találták ki. Tiltott gyümölcs — édes méz, ezért utólag is köszönöm a szüleimnek, hogy festő lettem! Ja, viszont a hajógyárban szívesen "dolgoztam": a hegesztőpisztoly lángjánál rajzolgattam. Ki hinné, hogy a Szovjetunióba szállított hajók falát a szigetelés alatt hány rajzom díszíti?! — Véglegesen mikor bilincselt magához a múzsa? — Eleinte akadályokba ütközött, mert 19 éves koromban megnősültem, született egy lányom, és hát a családról anyagilag is gondoskodni kellett. Mivel az addigi munkám nem érdekelt, de tudtam, hogy van valami a kezemben, amivel pénzt kereshetek, ezért tájképeket kezdtem festeni. Darabonként húsz koronáért árultam azokat Csallóköz-szerte, és mivel rengeteget eladtam, megszerezhettem a családnak a szükséges anyagiakat. Azután már lelkiismeretfurdalás nélkül hódolhattam a múzsának, vagyis önmagámnak is tetsző képeket festhettem. Én sosem csináltam gondot ebből a kettősségből, de a barátaim — például Dúdor Pista — gyakran felháborodottan szemlélték, hogy miként lehet egy jó képeket is festeni tudó emberkének vigéckedni... — Tehát a tehetségedet lassanként elismerték, de hogy álltái a térségünkben gyakran megkövetelt, végzettséget bizonyító papírral? — Úgy hittem, hogy fontos lenne diplomás festővé válnom, hogy elismerjenek stb. Belebetegedtem abba, hogy nem szerezhettem oklevelet. De azután egyre többet megtudtam a világról és a mesterségről is. Rájöttem, hogy egyedül kell kimenni a hegyre, keresni önmagam, gyakorolni — csiszolódni, azzal foglalkozni, ami a belsőmből fakad. Már egyre kevésbé akartam papíron elismert festő lenni, nem is maradt időm annak fontosságán gondolkodni. — Mennyire kényeztettek el a kiállításszervezők? — Eleinte nehéz volt bejutni a hivatalos kiállítóhelyekre. 1983 táján volt az első komolyabb kiállításom a nagymegyeri kultúrházban, majd 1986-ban a Duna Menti Múzeumban állíthattam ki a rajzaimat, 1987-ben pedig a komáromi ifi klubban a festményeimet. Később a hazai kiállításokat külföldiek követték Budapesten, Dél-Komáromban. Bécsben, Freiburgban, Vancouverben. — Fontos neked a többi "bohém fiú’ társasága, véleménye? — Bár mindig a magam örömére festettem, azért mocorgott bennem a kisördög, hogy mit szól munkáimhoz a többi szaki. Szerencsére, a nagy öregek (Barta Gyula, Nagy János) elfogadtak, segítettek. Viszont mindig kerültem a művésztársaságokat, mert nem akartam beleesni abba a hibába, hogy kibeszélem magamból a művet. Igénylem a belső feszültséget — a hajtóerőt, mert ón öngyógyítás céljából festek. Ha pedig mindezt kibeszélem magamból, akkor már nem marad mit megfestenem. Sokszor szándékosan hergeltem magam, az érdekes témák végett különféle fura szituációkba keveredtem, tehát sűrűbben és mélyebben éltem, mint egy átlagember, mégis művészek helyett ún. normális átlagemberekkel barátkoztam. Sosem klikkeskedtem — szervezkedtem. Ugyan tagja voltam a Képzőművészek Szövetségének, de amikor a taglétszám sok fiatallal gyarapodott, útilaput kötöttek a talpamra. Lehet, hogy éppen azért, mert képárus vigóc voltam... Később visszavettek, de a tagság nem jelent előnyt számomra. Sosem fordultam hozzájuk anyagi támogatásért, az erkölcsi támogatásukra sem volt szükségem, a tudást pedig úgyis egyedül kell összegyűjtenem. — Hagyod magad begyömöszölni valamilyen stílusirányzatba? — Nem befolyásol különösebben, hogy milyen stílusirányzatba akarnak begyömöszölni. Valamilyenbe biztosan beleférek, ám mindig arra törekedtem, hogy minél nagyobb legyen az a kalitka, amelybe engem bezárnak — ne érezzem magamhoz nagyon közel az oldalait. Remélem, hogy nem csak egy stílusirányzatba vagyok besorolható! Legközelebb az ún. mesélő képek állnak hozzám, de ez nem 6 A HÉT
