A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-05-07 / 19. szám
LÁTOGATÓBAN irányzat. Úgy érzem, hogy száz évvel ezelőtt kellett volna születnem, alkotnom, akkor talán helyénvaló lenne mindaz, ahogy gondolkodom, cselekszem. Én nem vagyok avantgarde, nem is akarok azzá válni! — Képeidet nézve az a benyomásom, hogy fanatikus Dali-rajongó vagy... — Ha fanatikus rajongója nem is vagyok, de nagyon becsülöm — csodálom őrült tudásáért. Ne hangozzék nagyképűen, de talán abban hasonlítok rá, hogy ón is meg merem festeni minden őrült ötletemet. Még kicsit visszatérnék az előző kérdésre: téma tekintetében az emberközpontú dolgok érdekelnek, de az nem feltétlen udvarlás az embereknek, amit én róluk megfestek. Félre ne érts, én nem haragszom rájuk, de olyan a lelkületem, hogy szeretek humorizálni akár más rovására is. Viszont a negatívumokból is tudok kamatoztatni: ha például valaki árt nekem, de ezáltal egy jó témával szolgál — inspirál, akkor talán még meg is köszönöm neki, amit ellenem tett. Sosem adok címet a képeimnek. Technikák? Imádok rajzolni, mert rajzban sokkal többet el tudok mondani a világról, ám a festmény mutatósabb, attraktívabb, több síkja van, és manapság az sem elhanyagolható tény, hogy sokkal drágább a rajznál. — Ha nem címek, akkor mik ezek a képek alatt feltüntetett A.E.Bizottság — dalszövegrészletek? — Sajnos, a kiállításokra csak címmel együtt kölcsönözhetők a képek, ezért az utolsó nap valamit a képek alá kellett pingálnom. Tulajdonképpen ez a kiállítás az A.E.Bizottság együttes emlókóre-tiszteletóre készült, mivel szerintem náluk jobb együttes nem volt a világon (nemcsak Magyarországon!), de az utóbbi időben halódnak, amit nagyon sajnálok. Mivel zseniális szövegeik mindenféle hangulatokat hoznak ki belőlem, ezért minden különösebb válogatás nélkül kölcsönöztem tőlük néhány dalrészletet. Képzeld el, éppen azt a szöveget biggyesztettem az egyik kép alá, hogy "Ki ölte meg Napóleont?", a másik alá pedig, hogy "Arzén volt a tapétában", amikor észrevettem, hogy a képen egy csónakban egy mini Napóleon ül. Beleborzongtam ebbe a véletlenbe. Tényleg véletlen volt? Elgondolkodtató... — Egyéb hobbid a zenehallgatáson kívül? — A tchai-chich-van kínai mozgásművészetet imádom. Ez harcművészet és relaxáció is egyben. Csodálatos, lágy, táncszerű mozgásokat képzelj el, amelyekkel a kínai filmekben is találkozhatunk. Égy Bécsben tanuló sráctól próbálom elsajátítani ezt az egészségre is hasznos mozgásművészetet. — Hogy állsz a díszlettervezéssel? — Ja, az "Esterházy" díszletére gondolsz?! A rendező megkért, hogy adjak néhány rajzot, pár jó tanács kíséretében. Megfogadták a tanácsomat, hogy a szemétdombon gyűjtsenek össze néhány limlomot, és fessék át, hogyan helyezzék el stb. így készült el az egyetlen Szkukálek-díszlet, mivelhogy ez nem az én szakmám — nincs rá időm, hogy mélyebben belebonyolódjak a díszlettervezés rejtelmeibe. — Renoir szerint "az egyetlen, amivel a művészt megjutalmazhatjuk, ha megvásároljuk a müveit". Kelendőek a képeid? Pimasz kérdés: pénzimádó vagy? — Van egy pozsonyi menedzserem, aki hozzáértően intézi üzleti ügyeimet, ezenkívül a kiállításokon is megvehetők a képeim. Miközben járom a világot, látom, hogy másutt a képeknek milyen horribilis értékük van. Ahhoz viszonyítva én nagyon olcsó vagyok, sokszor nevetséges öszszegért válók meg az alkotásaimtól, amelyek tulajdonképpen olyanok, mint a gyermekeim. Évek múlva.mások meggazdagodhatnak belőlem. Én nem vagyok gazdag, hiszen az első feleségemnek és a már tizenhat éves lányomnak adtam az első házasságom alatt összeggyűjtött javakat, a második házasságomban pedig mindent elölről kezdtem. Azóta az új házasságomban is van egy ötéves fiam, és egy egy hónapos kislányom, tehát van kikre keresnem, van gondom bőségesen. Természetesen szeretném, ha anyagi jólétben, örökös lótás-futás nélkül élhetnénk, de talán ezzel minden ember így van. — A gyerekek örökölték a tehetségedet? — Úgy tűnik, hogy a fiam. Mivel nem jár óvodába, egész nap együtt vagyunk. Nincs műtermem, ezért a hálószobában festek, és mindig besegít az alkotásba. Azt hiszi, hogy a rajzolás-festés minden ember életének természetes napi velejárója. De ez nem baj! Volt olyan eset, hogy csak a kiállításon vettem észre, hogy belepingált a festményembe, de talán hiányzott is bele az a maszat. — Állítólag van még egy családtagod, akit nem említettél, pedig a komáromi járókelők szerint elválaszthatatlanok vagytok... — Biztos Sophie kutyámra gondolsz, de már nem lakik nálunk. Amikor a feleségem állapotos lett, elajándékoztuk egy szimpatikus srácnak, aki belehabarodott. Persze reggelenként azóta is találkozunk, és barátságból mindig lepisili a kocsimat. — Egyébként hogy érzed magad 1993- ban? — Mivel optimista ember vagyok, én mindig jól érzem magam. Tudod, van bennem egy fordítógép, ami a negatívumokat is pozitívumokká változtatja, így a végső kicsengése mindennek kedvező. Szeretek élni, mostanában az eddiginél is jobban, mert éppen Kanadába készülök. Körülnézek, beugróm a mélyvízbe... remélhetőleg a felszínen maradok. Ha megtetszik odakint, átutazom az Egyesült Államokba is, tökéletesítem a nyelvtudásomat, gyökeret eresztek. A régi rendszerben azért nem disszidáltam, mert mindig szerelmes voltam, és olyankor nem tudtam elmenni. Most alkalmam nyílik a kiutazásra, és talán a családommal együtt végleg kiköltözünk. Tudod, Amerikába nem szabad kimenni, ha még vissza akarsz jönni, mert túl jó odakint... Miskó Ildikó Fotó: a szerző A HÉT 7
