A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-04-30 / 18. szám

MINERVA FULLERÉN MINT ÖNTŐFORMA A legnagyobb tömegszámú (C540) fullerénről japán kutatók elektronmikroszkópos vizsgála­tokkal megállapították, hogy a nanométeres nagyságrendű átmérővel bíró mikrocsövecské­­ket is képez, melyekről remélhető, hogy fontos gyakorlati alkalmazáshoz jutnak. Most japán kutatóknak a cukubai NEC kutatólaboratórium­ban sikerült ezeket a mikrocsövecskéket elképesztően vékony, alig néhány atom átmé­rőjű ólomdrótok előállítására felhasználni úgy, hogy a fullerén mikrocsövecskékbe ólmot juttattak. Az eljárás során mikrocsövecskéket és egy kis ólomrögöt vákuumkamrába helyeztek. Az ólmot elektronsugárral bombázva az mintegy "elpárolgott", majd a kamra különböző helyein ismét kivált. Ezt követően a mikrocsövecskéket az ólom olvadáspontja fölötti hőmérsékletre, 400 C-ra melegítették, minek hatására a mikrocsövecskék — mint parányi pipetták — magukba szippantották a megolvadt ólmot, mely kihűlve vékony dróttá szilárdult. A kísérletet végző két japán kutató lijama Sumio és Ajayan Pulickel úgy vélik, hogy a szén, az oxigén és az ólom között a melegítés hatására olyan kémiai reakció megy végbe, amely “felnyitja" a mikrocsövecskék egyébként lezárt végeit. Erre mutat az, hogy a kísérletben átlagosan minden századik mikrocsövecské­­ben találtak ólmot, jóllehet egyébként csak minden milliomodik rendelkezik nyitott véggel. A kutatók úgy gondolták, hogy a végek felnyitásáért egy oxidációs folyamat felelős, amelyben az ólom katalizátor szerepet játszik. A lehetséges gyakorlati alkalmazások tekin­tetében a kutatók egyelőre óvatosan nyilatkoz­tak, bár azt igen valószínűnek tartják, hogy az alig néhány atomnyi átmérőjű drótok felhasz­nálhatók lesznek a mikroelektronikában. Mágneses kristályok az emberi agyban! Joseph Kirschvink, a pasadenai Ka­liforniai Műegyetem professzora több mint tíz éve foglalkozik a különféle élőlényekben — baktériumokban, ro­varokban, madarakban, halakban stb. — fölfedezett, a tájékozódásukban fontos szerepű biomágnesekkel. Ta­valy— elsőként! — sikerült kimutatnia ilyeneket az emberi agyban. A professzor eredményét egy 5 tonna vassal leárnyékolt kamrában az igen kis mágneses terek mérésére alkalmas SQUID-magnetométerrel érte el. A mágneses kristályokról megállapította, hogy azok anyaga vas-oxid (Fe304), és az emberi agyban 50—100 szemcséből álló csomóik lelhetők fel, legsűrűbben a szürkeállományt övező sejthártyában. Számítások szerint az emberi agy minden grammjában átlagosan mint­egy ötmillió kristály van. Ezek mérete 10 és 200 nanométer között változik. Elektronmikroszkóp alatt vizsgálva őket, azt tapasztalták, hogy alakjuk nagyon hasonlít a több állatban már régebben fölfedezett vasoxid-kris­­tályokra. A feladat most az, hogy földerítsék ezeknek a biológiai úton keletkező mágneseknek a viselkedését, felada­tát. így azt, hogy az evolúciós fejlődésben miképp jöttek létre, ho­gyan reagálnak a földi mágneses mezőre, az áramvezetékekben, a háztartási eszközökben létrejövő elektromágneses térre. Talán legin­kább az a kérdés foglalkoztatja a tudósokat, hogy e szemcsék nem részei-e — miként bizonyos rovarok­ban, halakban, madarakban stb. — az ember eddig ismeretlen hetedik, az irányt érzékelő mágneses érzék­szervének. TELIHOLDKOR: JOBB AZ ODÚBAN! Azt a régi föltevést, hogy számos állat telihold idején — mert akkor könnyebben esik prédául raga­dozóinak — nem bújik ki az odújából, eddig nem sikerült iga­zolni. Most azonban biológusok Kaliforniában, a Palm-sivatag kö­zelében élő kengurupatkányra (Betongia pencillata) erősített rá­dióadók tíz éven át följegyzett jeleiből kétségkívül meg tudták állapítani, hogy ezek a rendesen éjszaka is portyázó rágcsálók újholdkor jó távol merészkednek a vackaiktól, telihold idején ki sem mozdulnak belőlük. Ilyenkor a kieső élelmet szürkület idején gyűjtik össze. (A kengurupatkány fő éjjeli ragadozóállatai: baglyok és kígyók.) ŐSMADÁR KERESTETIK! A kereken 150 millió éves Archaeopteryx Lithog­raphies maradványának egyik példánya, amelyet 1956-ban a solnhofeni kőfej tőben Eduard Opitsch hozott napvilág­ra, nyomtalanul eltűnt. Utolsó ismert tartózkodá­si helye az őslénygyűjtő Opitsch lakása. O azt előbb kölcsönadta a Max­­berg Múzeumnak, majd 1974-ben visszakérte. A múzeumban úgy tudták, hogy lenyomatokat kíván készíteni róla. Azóta azonban Opitsch egyetlen kutatónak sem adott en­gedélyt annak megtekin­tésére, ami azért sajnála­tos nagyon, mert a vilá­gon az Archaeopteryxnck mindössze hat példányá­ról tudnak. Tavalyelőtt Opitsch ön­gyilkos lett. Örököse, unokaöccse, az elhunyt lakásában a madármarad­ványt nem találta meg, és semmi feljegyzés nem ke­rült elő, amelyből kide­rülhetne, hogy mi lett vele. Az örökös kijelen­tette, hogy a leletet szí­vesen bocsátaná valame­lyik múzeum rendelkezé­sére. A nagy-britanniai Na­ture tudományos folyói­ratban mondhatni körö­zést adtak ki a lelet kéz­­rekerítésére, az Eichstätt­­ben rendezett nemzetközi Archaeopteryx-konferen­­cia pedig felszólította a bajor kormányt: segítsen azt megtalálni. De az sem­mit sem tett ez ügyben, mert Bajorországban — ellentétben a többi német állammal — a magánkéz­ben lévő őslclctek nem védett értékek. így a szak­emberek csak találgathat­ják, hogy vajon Opilsch a felbecsülhetetlen értékű le­letet eladta-e, s hogy az, ha egyáltalán a nyomára akadnak, mikor kerül elő. A HÉT 15

Next

/
Thumbnails
Contents