A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-30 / 18. szám
EGTAJAK NÉMA ÉNEKEK RÉVÉSZ BÉLA (1876—1944) Kóstoló a magyar novellairodalomból Illusztrációs kép: TÓTH LEHEL Az ünnepi este már áthajolt az északéba, a kis viaszgyertyák ellobbantak, de egy—kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos kalács, pálinkás üvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit, és az ágyakon, a földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbentek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes levegőből. Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesítették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába... Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, sziveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a hangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra. — Ez a Mari... a Mari... Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám. — Gyönyörű kis csibém... súgták testvéreim, a Mari álmai. — Gyönyörű kis virágom, mit csinálsz?... szemecskéid ugy-e rám néznek? Kis kezecskéid értem nyulkálnak?... Fölvettek?... nevetsz, nevetsz kis rubintom? én vagyok a te rossz cudar anyád... Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr és most selyembe pólálnak... Ha ott felejtettek?... hogy melegítettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet... ha ott felejtettek... juj, hideg nyilak hasogatják a szívemet... Úgy-úgy kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg édes tej a tiéd, csak a tiéd... Kapirgálsz? Kapirgálsz?... na ne csiklandozz... szívjad, szívjad kis rubintom, mert megszakadok, már szívemnek szalad a tej és kiszakítja az én bűnös testemből... Egyél, egyél, egyél, kis csibém... Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja, babuja... Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, gurítgatták a halvány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, arany koronák, ütődtek, csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka kaszált a kezével, ide-oda nyúlt és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűltek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte a szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, nyöszörgött. — Haza... haza... Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dűlt alá a liliomos csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok súgták: — Moszkova... Moszkova... nyílnak a kapuk, három az óra... a görbe utcákon mennek a testvérek... Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját... ráborítja a tornyokra... a Kreml tizennyolc ablakos tornyára, Mária templomának aranyos kupoláira... Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba, a testvérek. A harangok csilingelnek, átszállnak a zúzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak... A fák énekelnek... Moszkova dalol... goszpodij pomiluj... — Haza... haza... súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amit dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe... Vakurka ümmögött, nevetgélt: — Lopni fogok... lopni. 12 A HÉT
