A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-30 / 18. szám
EGTAJAK Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felordított: — Jaj... Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak és ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok nőttek ki hirtelen; grimaszok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyattvágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósírban... Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matracon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosán énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött föl a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhívogató üvegcsengőké, amiket a kertekben megfúj a szél. Engem, testvéreim az álmok, magukba fontak, dajkáltak, s titkos titkaikkal megütögették a szívemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szívemben volt a világ, emberek, bújdosó szenvedéseik. Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesítette a Carnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, fölszökkentek a rejtelmek. János gagyogott, morgott: — Na... ne... De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bejáródon szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat. János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és durva sietséggel hagyigálta messzire magától a halottakat. Szívek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szívek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjongó és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől a kavargó szíveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét rányomta a matracra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva viszszaugrott a szívek közé. János fölordított, a szíve után kapott, megvágta a mellét és sírt, üvöltött: — A szívem... a szívem... hol van a szívem?... János ütötte-verte a fejét. Beleestem a levegőbe... ágyak fölött úszom és libbenek... Ki vagyok én?... Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tópett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hús és csont béklyókat? Amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyílnak előttem, a szívemet ráteszem a szívükre és mi halkan összedobogunk. Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca. — Ez a néma... a néma... ívesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját és csattogtatja a fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül: — Üm... üh... hő... Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi, kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget. — Milyen a hangom?... Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük... Én most beszélek, de nem haljom a hangomat... Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg talán vagy illata van, mint a virágoknak? mindenkinek van hangja? a fáknak is? csak nem hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perdítenek a földre?... Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem hogy örülök, forró a fejem, testemet csiklandozza a boldogság... jaj... mozog valami a fejemben, rángatja az agyvelőmet, tüzes kígyók hemperegnek benne és kinyújtóznak... belesiklanak a füleimbe. A hangom... a hangom... jön a hangom... emberek, emberek... kacagok, kiáltok... Juliska szeretlek, összebújok veled, de gyönyörű, amit mondasz... menni kell már a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan ordítanak... édes kicsi fiam, újra megsiratlak, újra eltemetlek, hallom a jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt — hallom már, hallom — mert beágyazunk a földbe. Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy nyugalomban, álmok nélkül. JÉKELY ZOLTÁN (1913-1982) Pisztráng-balett A gát alatt a nagy tó színe holdas, egy cuppanós, egy árny, egy loccsanás, pufók hold fényinél egy villanó has, elhibázott ugrás, vad farkcsapás. A martban a menyhal már áluszik s köve alatt hízik a botikó; az ingola álmában is úszik, mint egy tengeralattjáró hajó. Most már csak a pisztráng van ébren, cuppogó, vad éhségtáncába kezd; holdas felszínen, kékes v'ufenéken cikázik a sok vérespettyü test. Hol vannak most a koronás kígyók? alusznak valami mély sziklalyukban; apró márnát s nagyfejű botikót emésztenek telizabáit hasukban. Vájjon hol van most Kaskötő Dani, a vén vadorzó, merre sátoroz? csapdához készül vidra-rántani, holdas vízháton halat szigonyoz Ugye holnap elindidunk, Apu, s megkeressük halcsontos kalibáját, s Kuvaszánál, keserűlapu között, hol nemrég utoljára látták? — Új évezred felé Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, az új évezred nem lel itt bennünket; fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén fenn, fenn különös új gépek keringnek. Lebontották a házat, hol születtünk, — mint a Talxint. Ágyunk, székünk elégett. Sok könyvünk méltatlan kezekben eltűnt — 5 hová lenek alakunkról a képek? Az utakon új cipők nyikorognak, más ruhában más lányok lengedeznek. Mint lelke eldugott öreg boroknak: az álmunk egyre sűníbb, édesebb lesz. Tovább lóbálja felettünk az égen az idő a napot, e lassú ingát, s úgy alszunk már, mint földünk más felében a köbepólyált, hosszúcsontú inkák. \__________________________________________________í A HÉT 13
