A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-23 / 17. szám
EGTAJAK Györke László Az alma Akkor még nem lyukadt ki az ózonréteg. Habár lehet, hogy már kilyukadt, csak mi nem tudtunk róla. Elég az hozzá, szórta a sugarakat a nap hétágra, vakított és perzselt. Szereztem valahonnan egy karikát. Már nem emlékszem, honnan, tán egy árokparton találtam. A karika kellett, mert a szárazfutás nem esik jól a gyereknek. De ha valami után futhat, az más. Meglett a karika, csak nem volt mivel hajtani. A helybeli gyerekek egy botot használtak erre a célra, ami nem lehetett igazi megoldás, hiszen a karika folyton elcsámborgott, letért a rendes útról. Én itt csak amolyan vakációzó vendéggyerek voltam, nem akartam ugyan kiríni a tömegből, a karikahajtásnak ez a módja azonban egyáltalán nem tetszett. Otthon ezt sokkal jobban csinálták, a hajtóbotra szereltek egy U alakú drótot, annak a szárát derékszögben meghajlították, ráerősítették a botra, s már készen is volt a szerkentyű. Úgy döntöttem, inkább vállalom a különcséget, és nem egy vacak bottal, hanem rendes szerszámmal hajtom az én karikámat. Persze ennek meg is lett az ára: a helybeli srácok először megcsodálták a művemet, aztán az egyik testesebb kölyök kikapta a kezemből, s mint valami "közellenséget", összetörte. Sőt még rám is ripakodott: — Eredj a fenébe! Te itt ne akarj okosabb lenni! * Már nem is tudom mi fájt jobban, hogy összetörték a jó kis hajtókámat, vagy hogy nem akartak ezek a srácok befogadni. A szomszéd faluban is laktak rokonaim, keményen eltökéltem ezt az egyutcásat, ezt a laposat itthagyom. Persze dacos gyerekként eszem ágában sem volt elkéredzkedni nagybátyámtól, sőt, még csak be sem jelentettem távozási szándékomat. Ültem az árokparton egy darabig, majd felkerekedtem: legalább a jól meghajlított drótomat visszaszerzem. Botot meg majd vágok a ficcfáról, van itt elég. A fiúk a harci jelenet színhelyét már elhagyták. Azzal sem törődtek, hogy a roncsokat eltakarítsák. Háľistennek. Ahogy újra összeállt a karikahajtó, nekivágtam a négykilométeres útnak. A két falut országút nem kötötte össze, a réten át vezetett egy szekérút, amit általában jobb volt elkerülni, mert kikátyúsodott az esőben. Most persze nem okozott gondot, mert hetek óta nem esett egy cseppi sem. A legelőn — mintha legyalulták volna — trappolhattam kedvemre, csak arra kellett vigyázni, hogy az időnként előbukkanó kis vízelvezető árkokat, folyamokat átugorjam. A karikám engedelmesen futott hol előttem, hol mellettem. Nem is értettem, miért dobták ki, miért hagyták az árokparton ezt a jó karikát. Jobban szerettem a szomszéd falut, mert az hegyek lábánál feküdt. Hasonlított az otthoni tájra. Csak erre nagyobbak voltak a hegyek, mint otthon, az erdőben másfajta gombák teremtek. Akadt itt egy hozzám hasonló korú gyerek, rokonféle, akivel sokszor eljártunk gombázni. Ott ettem életemben először — és utoljára — kenyérgombát: nyersen. Csak abban az erdőben találtam valaha is ötromgombát. Nem tudom, más vidéken hogy hívták, de itt így mondta mindenki. A citromgomba alakjáról és kalapjának a színéről kaphatta a nevét. — Finom levesgomba — magyarázta nagynéném. Tényleg az volt. De csak addig, míg valóban hasonlított a citromra, mert ha már kinyílt, öregnek számított, megrághatatlanná vált. Termett ebből annyi arrafelé, szinte kaszálni lehetett... Szóval, arra gondoltam, nem fogok én vesződni ezekkel a kölykökkel, mikor ott van az én Andor barátom. Csak hajtottam a karikát, a nap dőlt, már-már azt hittem, hogy menten a nyakamba szakad az egész tüzes korong. Mire az Andorék házához értem, alaposan megszomjaztam, eltikkadtam. Kacsák fürödtek az udvaron a vályúban, aminek errefelé válló volt a neve. Jó lenne inni belőle! Aztán eszembe jutott egy film, amelyikben az elcsigázott katonák tócsából itták a poshadt vizet. Ettől aztán hasmenést kaptak. A gémeskúton nem volt vödör, de még ha lett volna, akkor sem tudtam volna felhúzni. Kicsi voltam még hozzá. Úgy határoztam, mégsem ülök a kacsák közé, féltem a hasmenéstől. Andort nem találtam otthon, kiment a nagyanýfával a Latorca-partra szénát forgatni. Barátom sokkal erősebb volt, FÜZESI MA(JI)A Emelj magasba Bolyongok árnyékmiamii, minden imáim a földre hull. Nem égek és nem égerek, terítsd rám, Uram, Jelleged. Emelj magaslta: fű vagyok, eltipornak a vándorok. Láng vagyok: óvjad pisla fényem, hogy ne haljak meg még egészen. Víz vagyok, keskeny csermely-ág, kövei rekeszt el a világ. Ha nem vigyázod utamat, minden szekér belém szalad. Bolyongok árnyéktalanul, minden imám a földre hull, nem égek és nem égetek: terítsd ream szerelmedet. Szemelvényeinket a Hatodik Síp című folyóirat 1992/2—3. számából válogattuk mint én, nem csoda, hiszen a falusi gyerekek korán beleszoknak a kemény fizikai munkába. * Persze ez a másik falu, amelyet negyvennégy október huszonhetedikén "szabadítottak" fel, nemcsak Andor meg a hegyek miatt állt a szívemhez közelebb, hanem azért is, mert itt lakott apai nagyanyám is. Már igen öreg lévén, nem sokat kommunikáltunk;, ő teljesen más világban élt. Meg aztán tucatnyi unokáját számon se tudta tartani. Mindig azt kérdezte: "Te ki fia vagy?" Bár már kilencvenhez közeledett, ebben a pokoli hőségben is a kiskertben találtam. Gyomlált. — Hát te ki fia vagy? Mit keresel itt? He? — Megszöktem. — Mit beszélsz, te gyerek? Mit csináltál? Na, ad majd neked apád, csak jöjjön haza! Na hiszen! Apám valahol Szibériában, elvitték az oroszok többezred magával. Majd ad, ha hazajön... Olyan komikusnak hatottak ebben a helyzetben nagyanyám fenyegető szavai. — Na, éhes vagy-e? — Inkább szomjas. — Húzd meg a csecses korsót! Mindig csodálkoztam azon, hogyan tudta ez a cserépedény megtartani a kút hűvösét a legforróbb időben is akár egész nap. * Ez a szikár öregasszony összes gyermeke közül — a hétből — apámat szerette a legjobban. Mérhetetlen fájdalommal vette tudomásul elhurcolását. Fia hatvanadik születésnapján eltett egy gyönyörű piros almát. Pátyolgatta, göngyölgette. Naponta elővette, nézegette. — Ennek az almának meg kell várni Pistát. Míg ő haza nem kerül, addig nem rothadhat el. Csodálkoztunk, miben bízik, hiszen akkor még élt a Naftalín (így hívták a környékbeliek Sztálint, aki úgy ment át e metamorfózison, hogy az első tanácselnök pösze volt, s szűzbeszédében naftalinnak mondta a "Nagy Sztálin H-t), szó sem lehetett amnesztiáról. Jószerivel azt sem tudtuk, él-e még apánk... * Akkor is nyár volt, amikor nagyanyám egyetlen, de akkortájt még hihetelennek tűnő óhaja beteljesült. Ő is, almája is kivárta apámat. Legkedvesebb fiának kellett megenni az almát. Igaz, mindnyájan kaptunk belőle. Ma is hihetetlennek tűnik, hogyan tudott az az alma éveken át megmaradni... * Sajnos, az alma után nem sokkal nagyanyám is elfogyott. Mintha már nem lett volna küldetése ezen a földön. Kilencvenévesen hagyott itt bennünket... És azóta az ózonréteg is kilyukadt. A HÉT 13
