A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-08 / 2. szám
EGTAJAK másról, például arról, mi a hasznos az embernek a világban, és mi nem. Kérdezzen professzor úr talán a művészetről és annak céljáról, vagy akár a görög mitológiából, bízvást megfelelek. Talán figyelembe veheti irodalmi érdemeimet is. A professzorból kitört a nevetés. Ez lenne csak a szép vizsga! A művészetről diskuráljon olyasvalakivel, aki nem olvasta Víschert, Volkeltot, még Lessinget sem — ez már igazán sok. "Irodalmi érdemek", no persze, de hisz manapság mindenki dicsekedhet ilyesmivel. Ha figyelembe vennék, egyszerre vége volna minden akadémikus autoritásnak. Úgy érezte, felülemelkedett a dolgokon. — Drága Homérosz úr — mondta kedvesen —, biztosíthatom legmélyebb rokonszenvemről. Szívesen segítenék szorult helyzetén. Vannak összeköttetéseim az egyetemen, és a lehetőségekhez mérten fel is fogom használni az Ön érdekében. Ha vár egy picit, írok egy levélkét, „vigye el az egyetem dékánjához. Ő ad majd leckekönyvet. Jöjjön vissza a könyvvel, és jelentkezzen az előadásaimra. Ha néhány évig látogatja, adhatok róla bizonyítványt. Bár On nem egyetemista, megpróbáljuk elintézni a dolgot, mert meglep az igyekezete. Remélem, előadásaim hasznot és örömet szereznek Önnek. Menjen hát — "fiatalember", szokta mondani, de most eszébe jutott, hogy Homérosz öreg, nála is öregebb —, menjen, barátom. Ön jó úton halad és költő — egyetemistáinknak is jó példát mutat. Homérosz annyira meghatódott ezen a kedvességen, hogy könnybe lábadt a szeme. — Az istenek áldják meg profeszszor urat — dadogta. — Ha megkapom a papírt, bármelyik magisztert két vállra fektetem. Mert ök azt mondták, egy hónapnál tovább nem bírták a professzor úr előadásait. De én, ha kell, tíz évig hallgatom, és megmutatom a világnak, hogy kibírom. Tíz évig körül tudták zárni Hellász hősei Tróját — én ne bírnám végighallgatni az előadásokat? Nyélbe ütötték hát a dolgot. Homérosz fogta az ajánlólevelét, és elcammogott. Ám ugyanebben az ügyben rögtön Aiszkhülosz jelentkezett. Aztán rr\eg Szophoklész, Pindarosz, Euripidész, és velük a görög költők egész sora. Bájosan pukedlizva maga Szapphó is belibegett. Mind ugyanazt akarták, és a professzor ugyanazt tanácsolta mindenkinek. Ám alighogy elmentek, jöttek a rómaiak, jött Horatius, ars poeticájával a hóna alatt, Martialis jelentőségteljesen mosolyogva, Ovidius, piperkőc monoklival a szeme sarkában, végül Vergilius, agronómusöltözetben (ő maga Georgica című tankölteményét tartotta fő művének, és úgy gondolta, a profeszszornak is ez a véleménye). Nyomukban lépdelt Cervantes, Moliére, Shakespeare, Byron és (akár hiszik, akár nem) maga Väinämöinen apó. Firdauszival jött karonfogva, a halottak országában találkoztak össze, és rögtön szoros barátságot kötöttek. A professzor most már remegni kezdett. Szorongatta, forgatta a kék kötéses füzetet, és arra gondolt, már tavaly tüzbe kellett volna hajítania, és újat írni. Csakhogy a vendégek sora nem ritkult. Jött Bellman, jött Kivi, jött Francois Villon. Valamennyi ugyanabban a cipőben járt, mind a professzor előadásaira jelentkezett volna. Az előszoba megtelt vendégekkel, és valahányszor a professzor kipillantott az utcára, ott is emberek özönlöttek a háza felé. Mindannyian leckekönyvet szorongattak a markukban (ellesték Homérosztól a fortélyt), mutogatták, és a professzor ajtaja felé igyekeztek. Professzorunk most már igazán megrémült. Ilyen hatást a Valvojá-ban közölt cikkecskéjével nem kívánt elérni. — Zárják be az ajtót, zárják be! — kiabált és kiverte a hideg verejték, de senki sem hallotta a hangját. Már élő arcok is elő-előtünedeztek. Tolsztoj szürke szakállát simogatta, Strindberg a haláltánc taktusára lépkedett, Zola homlokán ráncot vetett a figyelem, Ibsen szigorúan nézett, akár Terje Vigen. Mellettük a Juhani Ahók, Holger Drachmannok és d'Annunziók nem sokat jelentettek. Ott tolongtak mind a professzor körül, feldöntötték a tintatartót, tönkretették életrajzi tanulmányait (szegény Otava!), és foltot hagytak a finom szőnyegen, amelyeket nemrég rendelt az Iris kereskedésből. Az élő költők még a halottaknál is illetlenebből viselkedtek, lökdösődtek, taszigálták egymást és a halottakat, betolakodtak a legfélreesöbb zugokba is, és pusztítással fenyegették az egész házat, ha a professzor nem írja alá a leckekönyvüket. Ám amikor legnagyobb a vész, akkor van a segítség a legközelebb. Követelésük, mint elektromos ütés, úgy érte professzorunkat. Felugrott a díványról, félig égett szivarja ott volt még az ujjai között, és megdörzsölte a szemét. Fölemelte a padlóról a leesett Va/vo/á-t, az asztalra tette, és mélyet lélegzett. Rossz álom volt csak az egész. Jávorszky Béla fordítása J. Polák rajza Batta György* ŕ Arvacsalán Köves udvar. A mester előbb egy szekérkereket, majd egy hordót pántol. A kis ablakban pirosakat lobban a muskátli, fénye úgy zuhog ránk, akár a napszél. Az abroncs nem képez szabályos kört, olyan, mint a palóc "a", melyet majdnem "o"-vá kalapáltak a századok. Ezeket a szemkarika-görbe "o"-kat hordom, születésem óta magammal; nézem, hogy szállnak fel az ajkakról — sombokorról a lepkék —, hogy hullnak szelíden kimondva a hóra: holdkomp-puhán, hogy ragyog fel az anyanyelv gyermekeink foga fehérén. Őrizd meg idő, ezeket az abroncs "o"-kat is, mint itt ezt az út széli, piros árvacsalánt. Három pillantás a száguldó huszadik századból Hóvirág bújik az avarból fehéren: szirma most kisdednek pólya, de íme, máris menyasszonyi fátyol, és lám, már halotti lepel! * 50. születésnapján köszöntjük Batta György írót, költőt. Gyökeres György felvétele A HÉT 13
