A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-08 / 2. szám

ÉGTÁJAK

Eino

Leino

A professzor déli pihenje

A professzor befejezte a napi munkát. Délelőtt tízkor megtartotta előadását, azaz felolvasott egy fejezetet a kék kötésű füzetből, melyet már évtizedek óta folyton újra ismertetett, előadás után körülsétálta a parkot, és néhány oldalnyit írt az életrajzi-esztétikai műhöz, amit karácsonyra akart az Otavánál megjelentetni. Elfogyasztotta derekas ebédjét, rágyújtott egy pompás szivarra, és a díványon kényelmesen végignyújtózva, lapozgatott a V'alvója legutolsó számában, melybe ő maga is írt egy tanulmányt A vizsgák szükségességéről, a cikket a fiatal íróknak szánta. Professzorunk, mint látható, esztéta volt.

Csengettek az ajtón. Bejött a cseléd, és jelentette, hogy egy vak öregember szeretne a professzorral beszélni.

A professzor tíz pennit ásott elő a zsebéből.

— Adja oda neki, Maija, és mondja meg, hogy a városban talál jótékonysági intézményeket. Ezenkívül megmondtam magának, hogy ne eresszen be kéregetőt.

— De ez az ember feltétlenül professzor úrral szeretne beszélni.

— Küldje be hát.

Méltatlankodva ült fel. Most aztán

meghallgathat megint valami szomorú élettörténetet, amely elrontja majd a kedvét, és az emésztését is megzavarja. Professzorunk mentségére megemlítendő ugyanis, hogy egy cseppet sem volt rossz szívű ember. Ellenkezőleg.

Vak ember botorkált be a szobába.

— Na, mit kíván?

A vendég habozott egy kicsit. Forgatta csak a sapkáját, és krákogott.

— Nevem Homérosz — kezdte aztán csendesen —, olvastam a professzor úr cikkét a Valvojá-ban, emiatt jöttem ide. Ha volna profeszszor úrnak egy percnyi ideje...

Olyan tiszta és zengő görögséggel mondta mindezt, hogy a profeszszornak eszébe sem jutott szavai valódiságában kételkedni. Nem csoda hát, hogy megdöbbent.

— Hát a halottak olvassák a Valvója-1?

— Persze. Az élők annál kevésbé.

Professzorunk felocsúdott már első megdöbbenéséből. Összeszedte minden iskolai görög tudását, úgy dadogta, mennyire meghatja a megtiszteltetés, amely házát érte, legjobb karosszékébe ültette Homéroszt, és megkérdezte, inna-e kávét.

— Köszönöm — mosolygott az aggastyán —, de ha akadna a háznál egy pohár bor, az jobban esne. Ahhoz szoktam inkább.

Akadt bor otthon. A professzor hozta a poharakat, és a beszélgetés folyt tovább.

— Azokról a tanulmányokról szeretnék beszélni, amelyekről profeszszor úr ír a cikkében. Életemben elhanyagoltam ugyanis őket, meg aztán az ón időmben nem is igen beszéltek róluk. De most, hogy elolvastam professzor úr cikkét, elgondolkoztam, hogy mégiscsak bűn egy ilyen öreg embernek, ha a költők Elysiumában szégyenkeznie kell egy új magiszter vagy doktorjelölt előtt. Eddig nem sok tanult ember fordult meg köztünk, de még az a kevés is kereszt. Dante például folyton a skolasztikával gyötör, bár a skolasztika, szerintem,

különben igen szép Divina Commediá-ját is elrontotta. Ha aztán valóban végzett férfiak jönrtek, akik papírokat is tudnak felmutatni, teljesen elviselhetetlenné válik az élet.

Kicsit zavarodottan kérdezte a professzor, miben segíthetne.

— Arra gondoltam, talán professzor úr adhatna nekem is valami papírt. Évről évre romlik a memóriám, jó volna hát, ha kapnék valami bizonyítványt, hogy valaha csakugyan tudtam valamit. Különben bármelyik taknyos kicsúfolhat, engem, aki még papírra sem vetettem a verseimet.

Még nagyobb zavarba jött most professzorunk, míg elmagyarázta, hogy azokat a "papírokat", amelyeket a tisztelt vendég említ, csak azok kaphatják meg, akik annak rendje és módja szerint beiratkoztak az egyetemre, néhány évig látogatták legalább két professzor előadásait, megírták mind a pro exertió-1, mind a pro grádu-1 és saját szakuknak legalább négy, egy másik szaknak pedig legalább egy tárgyából vizsgát tettek, egyet legalább laudatur. Ezenkívül szükséges az alapvizsga teológiából és nyilvános vizsga — tartozéka: frakk és fehér nyakkendő — a tudóskar előtt, ami többnyire pro forma, azaz formai dolog. Ha aztán valaki még becsesebb papírokra vágyik, akkor mindhárom tárgyból laudatur kell vizsgáznia és doktori disszertációt készítenie, amit a tudóskar előtt aztán nyilvánosan is meg kell védeni. Ez utóbbi azonban egyáltalán nem pro forma dolog.

Homérosz mindezt ugyanazzal az epikus nyugalommal hallgatta végig, amellyel annak idején az Iliász-1 és az Odüsszeiá t költötte. Mikor a professzor elhallgatott, csendesen így szólt:

' — Nem, nem, megelégszem én a silányabb papírokkal is. Ám ahogy hallom, mindez túlságosan nehéz egy magamfajta öregembernek. Időm még csak volna — ebben az örökkévalóságban nem szenvedünk hiányt —, de az a frakk és a fehér nyakkendő aggaszt egy kicsit. Nem tud ilyet senki sem adni, az meg mégiscsak botrányos volna, ha szabóhoz mennék. Nem tehetnék valami magánvizsgát professzor úrnál, nem lehetne szó valami egészen kicsi, ártatlan meghallgatásról, ami bizonyítványra jogosítana? Az is nagy segítség volna szorult helyzetemben.

A professzornak, mint mondottuk, jó szíve volt. Sajnálni kezdte az öregembert, és rögtön elhatározta: segít rajta, bár ezek a "magánvizsgák" nem tartoztak a hatáskörébe.

— Nos, miről olvasott hát, Homérosz úr?

A kérdés Homéroszt gondolkodóba ejtette.

12 A HÉT