A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-09 / 15. szám
LÁTOGATÓBAN ESEMÉNY ÉS ÁLESEMÉNY Beszélgetés TÖZSÉR ÁRPÁD József Attila-díjas költővel — Furcsa véletlene az életnek vagy a sorsnak: úgy tűnik fel, mintha Tózsér Árpád a József Attila-dlj átadásának időpontjára időzítette volna Escorial Közép-Európában című új — tanulmányokat és esszéket egybefogó — kötetének a megjelenését. Két esemény, szinte egyszerre. Mit jelent Tózsér Árpád életében ez a két esemény? Végül is, egyáltalán eseményként "könyveli el" a kötet megjelenését, illetve azt, hogy átvette a József Attila irodalmi díjat? — Teljesen véletlen a két dolog egybeesése, ám a véletlenek arra valók, hogy az emberben beindítsák az összefüggést kereső "gépezetet". — Még akkor is, ha nincs összefüggés... — Pontosan. El lehet játszogatni a gondolattal, hogy vajon valóban mi az író, az alkotó ember életében egy irodalmi díj, és mit jelent egy könyvének a megjelenése. Az irodalmi díj azt hiszem minden esetben számvetésre készteti az alkotót, elsősorban olyan értelemben, hogy vajon valóban ő-e az a kiválasztott, aki ezt a kiválasztottságot a nyilvánosság számára is demonstrálva megérdemli. — Az ember azt hinné, hogy ilyesmi nem juthat egyetlen díjazottnak sem az eszébe olyantájt, amikor átveszi, vagy átvenni készül a díjat... — Nem hinném, hogy abban a pillanatban jut ilyesmi az eszébe, amikor átveszi a díjat, hanem előtte vagy utána. Ám azt hiszem, ha valóban gondolkodó, valóban töprengő típus az alkotó, akkor eszébe kell, hogy jusson. Mit jelent a díj tehát? En nem panaszkodhatok, ami a díjakat illeti, hisz volt néhányszor részem irodalmi díjban. A Madách-díjat többször is megkaptam, a Fábry-dijat is nekem adományozták nemrégen, és most megkaptam a József Attila-díjat, amely a közelmúltig — tegnapig, tegnapelőttig — a Kossuth-díj után a legtekintélyesebb irodalmi díj volt. Hozzá kell tenni azonban, hogy csak volt, mert ebben a pillanatban Magyarországon már annyi az irodalmi és egyéb művészeti díj, hogy a díjaknak ebben a "dömpingjében" megcsappant a József Attila-díj becse, s gondolom a Kossuth-díj ázsiója is. Persze arra még mindig jó, hogy megállásra és töprengésre késztesse az írót. Ha az irodalmi díj ugyanakkor nem jár kellő kritikai értékeléssel, elemzésekkel, az író munkásságát nem kísérik tanulmányok, az értékelő momentum elveszik, s marad a rejtély, az enigma, hogy vajon miért kapta az alkotó a díjat?! Van itt egy ellentmondás: ón már valóban kaptam néhány irodalmi díjat életemben, de ennek megfelelő kritikát, elemző irodalmat nem kaptak a könyveim. Tehát marad a rejtély és bennem a kérdés: egyik oldalon feltehetően azért kapom a díjakat, mert nyilván érzik valamiféle jelentőségét, súlyát annak a néhány könyvnek, amelyet a magyar kultúra asztalára tettem, másik oldalon viszont az elemző, konkrét értékelés híján akkor meg kell kérdeznem, hogy miért? Tehát van itt valamiféle rejtély, amelyet akár jónéven is vehetnék, ha úgy fogom fel a dolgot, hogy az irodalmi alkotásban mindig is kell, hogy legyen valami rejtély, valami megoldatlanság és megoldhatatlanság. Jurij Lotman egész tanulmányt szentel az irodalom rejtólyessógónek, enigmaórtékónek. A "megfejthetetlensóg" elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a mű valóban mű legyen. Ha egy mű "kimeríthető", ha el lehet érni a fenekét, akkor nem irodalmi mű, akkor nem alkotás. Tehát ilyen értelemben engem kielégíthetne ez a rejtólyessóg, de azért mindig ott van a kétely az ilyen érzések mélyén. — Ha a díjazott felteszi a kérdést, hogy miért éppen ón vagyok a kiválasztott, akkor valószínűleg az olvasó méginkább felteheti, vagy felteszi ugyanezt a kérdést miért? Lehet, hogy az eddig hiányolt kritikai méltatás a díj átvétele után mégiscsak elkövetkezik... — Elképzelhető, hogy a díj átadása nem befejez egy folyamatot, az alkotó megismerésének nem a befejező stádiuma ez, hanem éppen ellenkezőleg, kezdete valaminek: a díj ráirányítja a figyelmet az addig ismeretlen életműre, és ezzel a kezdetévé válik ennek a megismerési folyamatnak. — Különböző dT/ak átadásának az űrügyén beszélgettünk már jónéhányszor. Szinte minden alkalommal hasonló hangnemben nyilatkoztál. Sót, a legutóbb, amikor a Fábry-díj átadásakor beszélgettünk, a kérdésemre meglepő választ adtál. Nem tudom, emlékszel-e rá, azt mondtad, hogy a díjátadásból és a körülötte zajló dolgokból a legérdekesebb a Kassáról hazafelé vezető út volt a vonaton. Tudom, hogy mindezt nem szó szerint kell értelmezni, hanem áttételesen. Tény azonban, hogy az akkori beszélgetésünkkor is az elemzés, a kritika és a méltatás hiányát emlegetted. — Igen. A díjátadás eseményének az esemónyszerűsógót hiányoltam akkor is és most is. Egyébként valóban meglepő, hogy szlovákiai magyar alkotó azt várná, ha elmegy Budapestre vagy máshová külföldre, más viszonyokat talál, ami a díjak átadását illeti például. És akkor ugyanazt a kevéssé "esemónyszerűségót", mondhatni vidókiessógót tapasztalja az eseménynek, mint itthon. Ez meghökkentő. Visszatérve az említett megjegyzésemhez a múltkori közös interjúnkban, miszerint a díjátadás ceremóniájából a hazafelé tartó út volt a legérdekesebb... Ehhez hozzá kell tenni ezt, hogy ez egy különös eset volt, ugyanis pont akkor történt a hazafelé utazás, amikor a lipótvári börtönből megszöktek a rabok és szökés közben néhány a vonatra is jutott belőlük, és ott különböző lélegzetelállító dolgokat műveltek. Szomorú érdekesség volt ez, de így is érdekesebb volt az utazás, mint a kassai díjátadás. Akármenynyire is profánnak tűnik a két esemény összehasonlítása, az egyik esemény, míg a másik pszeudoesemény volt. Erre céloztam ón akkor. Szóval, sajnos nemigen volt ilyen értelemben esemény a József Attila-díj átadása sem, így megint hiányérzetem volt. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA 6 A HÉT
