A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-09 / 15. szám
OTT JÁRTUNK A láthatatlan pásztor juhai Gömöri utam tervezgetésónek idején jól tájékozott barátom nyomatékkai figyelmeztetett: 'Hogyha már Pelsőcre is eljutsz,, feltétlenül keresd fel dr. Gordon Lászlót*. O a te embered, a 'szilicei fennsík" minden fontos és rejtett titkát ismeri". A továbbiakban megtudtam azt is, hogy a nálunk nagyon ritka vendég (csak 8—12 pár fészkel Szlovákiában), a kerecsensólyom (Falco cherrug) fészkére bukkantak ezen a csodás karsztvidéken, amely mindnyájunk örömére a gömöri ornitológusoknak köszönhetően szigorú védelmet kapott. Sajnos nem jártunk szerencsével, mivel dr. Gordon Lászlót nem találtuk hivatalában, szolgálati kötelességei Pozsonyba szólították. így hát kíséret nélkül folytattuk utunkat. Pelsőcön egykoron a szabadságszerető vándor, Petőfi Sándorunk is megfordult. Lovaskocsin tette meg az utat Rozsnyóról, Aggtelek felé. Pelsőcről az alábbiak maradtak meg a költő emlékezetében: "Pelsőcön, hol Gömörmegye gyűlései tartatnak szivart vettem. — Majd papírba tekerem, szólt a boltos. — Oh, nem szükséges... — De kérem, csak tessék id’adni; nem fognak úgy megszáradni..." Pelsőcön ugyan szivart nem vásároltunk, de könyvet igen. Kecső és Domica azért került hirtelen az érdeklődésem központjába, mert a Nový čas című szlovák napilap arról a "szenzációról" számolt be olvasóinak, hogy a gondatlan mezőgazdászok végzetesen veszélyeztetik a csodálatos, domicai cseppkőbarlang létét. Ugyanis agrotechnikai munkálatok, de különösen a trágyalének a földekre való permetezése, öntözése okoz rémisztő károkat, mivel beszivárog a barlang karsztvizébe, másrészt pedig rátapad, lerakódik az opáltiszta cseppkövekre — számolt be a szóbanforgó napilap. Nos, ennek a többszörösen "rémhírnek" óhajtottam a helyszínen a nyomába járni, de mint kiderült, valóban rémhírről van szó (mivel a cikkben szó volt marhafejekről, dögtemetőkről is, amelyeket a szurdokokban szanaszét dobálnak), amely nem használ, hanem árt a Domica hírnevének... A meghosszabbított "márciusi télben" érkeztünk Kecső határába. A faluszéli magaslatról néhány felvételt készítettem. Gyerekek szánkókkal kaptattak a nagyobb dombok felé. Domica irányában még fehérlett a hó. Kecső házai pihentek a völgyben, a velünk szemben lévő karszthegyvonulat bokrai és gyér növényzete alatt csillogott a hó, a kiemelkedő karsztmezők (amelyeket errefalé ördögszántásnak is neveznek) pedig úgy hatottak, mintha egy láthatatlan juhász báránykái lettek volna. A falucska templomának tornya ugyan kimagaslott a tájból, de magát a templomot takarták az épületek. Erdélyi Géza így fogalmazott a kecsői templomról: "A szilicei fennsík egyik déli völgyében meghúzódó kisközség fölött magaslik az 1827-ben épült római katolikus templom. Tere félkörív záródású, mennyezete sík lefedésü. Falazatát pilaszterek és lizénák keresztezik." Miután legördültünk a faluba, szabadjára, találomra elindultunk az iskolát, illetve a községi hivatalt megkeresni. Bent az irodában duruzsolt a kályha, ontotta a meleget. Köszönésünkre a két fiatalember, Ambrus István és Ferdinánd Dénes — akik a falu térképe fölé hajolva vonalzóval, tollal a kézben keményen dolgoztak— abbahagyták a munkát. Mint kiderült, az ingatlanadózás nyomtatványait egyeztették és ellenőrizték. Természetesen a Nový čas hasábjain megjelent ominózus cikkről faggattuk vendéglátóinkat, hiszen az ügyben érintettek a szövetkezet dolgozói is. Dénes volt a beszédesebb és talán a tájékozottabb is, mivel miden köntörfalazás nélkül belevágott mondandójába. Megtudhattuk, hogy a szövetkezet megalakulásának idején, a kezdeti időszakban valóban felszántottak mindent, ahová gép eljutott és feltúrható volt. De azóta sok minden történt és megváltozott, mivel a cseppkőbarlang jelentőségét és fontosságát felismerték, tehát a szövetkezet érdekei nem állnak szemben a természeti kincseket védőkével. A barlangok felszínén nem folyik mezőgazdasági munka, legelők vannak ott. Ám tavaszi hóolvadáskor vagy esőzések idején, nagy mennyiségű csapadék esetén óhatatlan, hogy ne történjen beszivárgás. Szándékos ártás, mint azt a cikkben állítják, vagy hanyagságból történő mulasztás a barlang természeti kincseivel szemben szóba sem jöhet. Aki az ellenkezőjét állítja, az vagy hazudik, de legalábbis nincs tisztában a dolgokkal! Szóba került a mezőgazdaság jelenlegi helyzete is, valamint az állami támogatás és a jövő. Közben megérkezett Lórincz László polgármester úr. Tőle is a cseppkövek közé beszivárgó szennyvízről érdeklődtünk. Mosolyogva, de határozottan leszögezte: "Az egy mesterségesen felfújt ügy, talán vagy tíz esztendővel ezelőtti eseményt rángattak elő, de akkor sem szándékos dologról volt szó, hanem váratlan, nagyobb mennyiségű csapadék szivárgott be a barlangba. Ezt a cseppkőbarlang tudós dolgozói is nagyon jól tudták. Intézkedések is történtek, megváltoztatták a növénykultúrát és a trágyalé a barlangok közelébe sem kerülhet. De erről a Hosszúszón székelő szövetkezet elnöke többet tudna mondani." Aztán más irányba terelődött a szó. A szomszédos irodából István bácsi emelt hangon telefonált, talán a szövetkezet vezetőivel tárgyalt, a földjeit követelte vissza. Újra sajátkezűleg óhajtja megművelni a földjét, úgy mint régen, de azért mégis másként. Az iskola felől érdeklődtünk, a polgármester szerényen válaszolt: "Az csak természetes, hogy van magyar iskolánk. Szcsuka Lórincz László polgármester Kecső látképe Ambrus István és Ferdinánd Dénes a község térképét tanulmányozza József igazgató-tanító úr és tanítványa február végén szavalóversenyre invitálták a falu lakosságát, és jól sikerült a farsangi álarcosbál is." Ennek a kis magyar iskolának milyen esélyei vannak, illetve milyen jövő vár-az itt tanuló gyerekekre, eljutnak a főiskoláig? — kérdeztük. A polgármester kissé visszafogottan, vagy talán szemérmesen válaszolt: "Hogyne, vannak főiskolát végzettek a falunkból. Jelenleg az ón fiam is Pozsonyban tanulja az újságírást a Komenský Egyetemen, de például Szcsuka tanító úr lánya is ott tanul, de más szakon. Nem kell félteni gyermekeinket a magyar iskolától, az anyanyelv elsajátításánál és szeretetónól nem lehet fontosabb az ember számára, a többit aztán magától hozza a sors!" Búcsúztunk Kecsőtől és Domica felé vettük utunkat. A szilicei fennsík déli csücske sziporkázott a napfényben, és a láthatatlan juhász a domboldalon még mindig legeltette juhait, báránykáit. MOTESIKY ÁRPÁD A HÉT 3
