A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-02 / 14. szám
ÉGTÁJAK LILIOMBAN Azt hiszem, akkoriban közel álltam a megbolonduláshoz. Rángatózott minden idegem, és forrt a vérem. Sötét, de meleg nyári éj volt. Az utóbbi napok fülledt, mozdulatlan levegője végre fekete felhőkbe sűrűsödött. Estefelé fergeteges szél kezdte űzni őket, aztán hatalmas vihar tört ki, és szakadt a záporeső. Késő éjjelig tartott, A Három Liliomhoz címzett kis vendéglő faárkádjai alatt ültem, közel a Strahovi-kapuhoz. Nagyobb számú vendég csak vasárnaponként járt ide, amikor a szalonban a hadapródok és a tizedesek zongoraszó mellett táncolnak. Éppen vasárnap volt. Az árkádok alatt ültem egy asztalnál, közel az ablakhoz, teljesen egyedül. Egyik mennydörgés a másikat érte, és a zápor vadul csapkodta felettem a cseréptetőt. A víz fröcskölő patakokban ömlött. Bent, kis szünetekkel, újból és újból rázendített a zongora. A nyitott ablakon keresztül figyeltem a táncoló és nevető párokat, majd a sötét kertbe bámultam. Amikor erősebben villámlott, az árkádok végén, a kert falánál felhalmozott fehér emberi csontokra esett a tekintetem. Valaha temető volt itt, és éppen ezen a héten ásták ki a csontvázakat, hogy elszállítsák valahová. A föld még fel volt ásva, és a sírok nyitva. Nem bírtam egy helyben maradni. Gyakran felálltam, és egy-egy pillanatra odaléptem a kitárt ajtóhoz, hogy közelebbről lássam a táncoló párokat. Egy gyönyörű, tizennyolc óv körüli leány csábított oda. Karcsú termet, telt, kívánatos formák, nyakszirtjén rövidre vágott fekete haj, sima, kerek ábrázat, világos szem — igazán gyönyörű leány! Engem legkivált a szeme csábított. Világos, mint a víz, és mint a víz tükre, olyan rejtélyes. Olyan rejtélyes és csillapíthatatlan, hogy felidézi e szavakat: "Inkább jóllakik a tűz fával, a tenger vízzel, mint a szép szemű nő a férfiakkal". Úgyszólván szünet nélkül táncolt, de észrevette, hogy figyelem. Ha az ajtó mellett táncolt, ahol álltam, mindig merően rám nézett, s amikor tovább forgott, láttam és éreztem, hogy minden fordulatnál rám irányul a szeme. Nem vettem észre, hogy bárkivel is szóba elegyedett volna. Megint az ajtóhoz léptem. Tekintetünk rögtön találkozott, jóllehet a lány a hátsó sorban állt. A négyes a végéhez közeledett, a zene az ötödik részt játszotta, s ekkor átázva és zihálva egy másik leányka futott be a terembe. A szépszeműig törte át magát. A zene éppen a hatodik figurát kezdte. Az elöl állók során át sugdosott valamit a szépszeműnek, s az némán intett a fejével. A hatodik figura valamivel tovább tartott, egy virgonc kis kadét vezényelte. Amikor vége lett, a szépszemű még egyszer a kertajtó felé nézett, és a szalon első ajtajához ment. Láttam, amint kint a fejére húzta felsőszoknyáját, és eltűnt. Visszamentem a helyemre és leültem. A vihar újult erővel tört ki, mintha eddig csak pihent volna. A szél zúgott, és csapkodtak a villámok. Izgatottan hallgattam e tombolást, de csak a leánykára és csodás szép szemére gondoltam. Hazamenetelről úgysem lehetett volna szó. Negyedóra múlva újból a szalon ajtaja felé néztem. A szépszemű megint ott állt. Átázott ruháját igazgatta, nedves haját törülte, valamivel idősebb barátnője segített neki. — Miért mentél haza ebben a zivatarban? — kérdezte a másik. — A húgom jött értem. — Most hallottam először a hangját. Selyempuhán zengett. — Történt valami otthon? — Éppen most halt meg az anyám. Megremegtem. A szépszemü megfordult és előrelépett, mellettem állt, tekintete megpihent rajtam, éreztem kezét az én reszkető kezem mellett. Megfogtam a kezét, puha volt. Hallgatva húztam tovább... tovább az árkádokhoz, a leányka ellenkezés nélkül követett. A vihar most érte el tetőpontját. A szél valóságos vízözönt zúdított ránk, ég és föld zengett, fejünk felett villámok cikáztak, s körülöttünk mintha a halottak is üvöltöztek volna sírjukból. Szorosan hozzám simult, éreztem, hogy nedves ruhája a mellemre tapad, éreztem puha testét, forrón áramló leheletét. S hogy azt a züllött lelkét ki kell innom belőle. ZS. NAGY LAJOS Halotti beszéd Látjátok, feleim, elvtársak, uracskák, nem vagyunk mi többek, mint a macskák, akiket mocskos vízbe fojt a végzet, e kétlábú, vad, eszmei kisér let...! Minket ugyancsak durva zsákba varrtak, holmi démoni, nagymarkú hatalmak, s most betaposnak rozsdás rossz csöbörbe, hogy ne nyávogjunk, ne essünk csömörbe e szép világtól, amely csak világot, miközben hülyén hull reánk a zápor. Kénkő és ménkő és mit csak akartok, kéjesen metszik torkotok a kardok... ... s ha szüzek vagytok, majd mi teszünk róla, hogy szé[>en szóljon a szép bakanóta: "Tedd szét a lábad, rózsám, ez itt Bosznia, szerbnek, honáinak ezt kell... szeretnie...!" Nézzétek feleim, elvtársak, uracskák, hogy döglenek felénk a méla macskák, miközben zeng és zsong és bong a zsoltár: vérünkben fiirdik minden drága oltár. \ Sz&bó Ottó illuszírációja A HÉT 13
