A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-04-02 / 14. szám

EGTAJAK KONRAD GYÖRGY A CINKOS Tárgyát a tudatom megnevezi, keretbe foglal­ja, aztán megöli. Nem hozzád beszél, hanem rólad, utóbb már rólad sem. Átlapoz azon, amit már magáévá tett, és szerelmesen kering akörül, ami még nem az övé. Az eszem fölveszi pártjába az egész emberiséget, majd sorban kizárja a tagokat, legvégül önmagát is. Ha jól szemügyre vettem magamat, rám se bírok nézni. Tudatomnak semmi kedve meghalni. Füg­getleníteni akarja magát tőlem, aki hamarosan szétesem. Agyamba zárva toporzékol, a vég­telenbe sokszorozná önmagát, számára a halál buta úttorlasz. Képtelen hozzájárulni, legföl­jebb meghunyászkodik előtte. Minden sztoi­kus beszéde színlelés. Belenyugodva át is lendül rajta, és bekebelezi. Mintha a tigrisnek spenótot adnál, szökken egyet, és már Istent marcangolja. Hiába minden, húsevő. Isten a jelenségek összege. Ott kezdődik, ahol a világ végződik. Nem a dolgokban fénylő lélek, hanem a tagadásuk. Ha a legnagyobb tudás önmaga végére jár, föl is emészti magát. Ha csak magáról tud, meg­semmisül. Istennek kell egy másik Isten. Megkettőzések végtelen sorában alatta is, fölötte is önmagukon túlnéző istenek. Ha Isten a nyugalom, s a megérkezés egy kivilágított házba, amelyből többet nem mu­száj kilépni, ha minél inkább jelen vagyok, annál közelebb vagyok hozzá, miért kergetem mégis javaimat? Néha úgy rémlik, én csak utánzóm alkotómat, aki összekeverte a jót a rosszal, túlságosan is emberi, akár egy vezérigazgató. Szeretnék kilépni a vállalatá­ból. Kezdjünk, uram, új tárgyalásokat. Vond vissza a halált, biztass paráznaságra, mi pedig szeretni fogunk, mint egy nyugdíjas apát. Megsokasodtunk, Káin nemzetsége, s okosak is vagyunk módfelett: kössél velünk új társadalmi szerződést. De aztán semmi fékte­lenkedés! Az az ingerlékeny, veres arcú öregúr, aki mogyorópálcáját csattogtatja, már kissé nevetséges. Ebből az ideges otthonból átmegyünk a jelenlét házába, ahol már vár anyánk. Talán nincs más: keleti módon letelepszem a halálban, vagy nyugati módon szaladok előle, amíg utol nem ér. Istent ott a helyben maradás, itt az úticél képével azonosítom. Keletről nyugatra, nyugatról keletre, anyámtól apámhoz, apámtól anyámhoz. Közben össze­­búvok a többi elítélttel, én is kudarc, te is kudarc, de rosszul sikerültünk! Igazán nem vagyunk olyan tökéletesek, mind mennyei atyánk. Figyeljük a csillagokat: hátha éppen most születik egy ironikus pólyás baba, ránk néz, és nem hibázza el. Lehet világtörvény, vezérigazgató vagy akár jobbik részem, mindegy. Nehéz óráimban, mikor inkább megszűnnék, csak hogy ne érezzem az emberszagot, kiemelem az öntudat szekrényéből Isten nevét, hogy összekössön áporodott rokonságommal. A legnagyobb szabadság mértékének képzelem, nincs nála teherbíróbb gondolatom. Gyakorolhatom a jót, kerülhetem a rosszat, és tisztíthatom gondol­kodásomat. Módomban áll nem tenni másnak azt, ami nekem rossz. Ha Isten ellen döntök, bezárkózom az állam börtönébe, akár mint rab, akár mint fegyőr. Ha Isten mellett döntök, minden büntetőhatóság múló tévedés, de a tej vagy a tejút nem az. A tudat visszahajlik önmagára, és kioldja magát, mint egy ejtőernyőt. Itt vagyok, talán csak elmenőben, a búcsúzás: ismerkedés. Minden, amit csinálok, megkettőzése a világ­nak, látástól vakulásig fogalmazok. A szavak sötétek, megkerülöm a szöveget, mint egy korhadt palánkot, mögötte van a felismerés. El tudom rejteni az igazságot a szemem elől, csak elrejtőzni nem tudok előle. Elisme­rem, uram, hogy te vagy a fény maga, de attól félek, hogy nem tudod magadat a fénytől megkülönböztetni. A sötétség többféle világí­tás, jó lakásom van nekem itt a sötétben, itt hemzsegnék, ameddig lehet. A rozsdás tetőn moha nő, eső kopog, madarak állnak, és tisztaság uralkodik, nem vágyakozom el innen. Ha jól dolgoztam, akkor elveszem a világban, de ahol hiba van, ott jön a szerelő. Nem kell hozzá csak egy hajszálrepedés a létben, Isten ott tüstént megjelenik. Ahol a világ meghasad, előállsz a jelenségek forgal­mából, mint egy ráncos arcú tanító, aki a kórusban tenort énekel. Vagy mint egy keskeny szájú nevelőnő, aki tudja az illem­­szabályokat, de ezzel még nem varázsol el. Félek, hogy a te részed a kell, s ez unalmasabb annál, ami van: a szellem vagy bohóckodik, vagy nevel. Mi, emberek, léha társaság, aggódunk, hogy elég szórakoztató lesz-e a következő felvonás. Ha a pokol jól megszó­rakoztat, akkor a poklot akarjuk. A sötétség testében eligazodom, de tessék engem innen kiemelni, nem akarok fény lenni, megváltottam, nekem szürke kaftánom van, mester. A tudat följelenti a dolgokat, ha mással nem, azzal, hogy nevet ad nekik; a szó a tárgyát súgja be. A krumpli a földben nem jelent föl semmit, kicsit mocorog, aztán megeszik. Aki a sötétség partján van, az odaadja magát: fogyasszál csak, úgysem fogyok el. Kellek a játékodhoz, mester, nálam nélkül te sem lehetnél. Rám szállsz, mint madár az ágra, de miért akarna a fa madárrá változni? Fanyar vendég vagy rakott aszta­lunknál, a pecsenyéből nem eszel, inkább rosszat mondsz másokról. Egy temető nem sok, de lehet, hogy te még annál is szegényebb vagy, mester. Nagyon szeretném uram, ha nem tudnálak falhoz szorítani, ha dúsabb lennél, mint a legegyszerűbb társalgás a pékműhelyben, a háziasszonyok között, akiknek a kenyér fontosabb, mint a mérleg. Érintkezni csak a jelenségek igen véges hányadával lehet. Isten csak isten, s az egyféléről nem tudok sokfélét mondani. Talán maga is unatkozik saját fényében, sőt még közöttünk is: szeretné, ha még inkább különböznénk. Ehhez meg kellene találnunk a talpunk egyetlen útját, amely valószínűleg ott vezet, ahol nincs is út. Isten csak a világban lakhat, megmerítkezik ebben az elhibázott kísérletben, amelyet ő sem tud meghaladni. A világ alul van. Alul van, akit levertek, a történelem málló televénye, mindannyian, akik nem sikerülhettünk. Fö­löttünk suhan a tökéletesség diákos képzete, a tudatomnak a testem csak egy hiba. Ostobaságom trágyájában fekszem, és csírá­zom, folyton eltemetnek, kalapjukat lengetik fölöttem, de nem furcsa, hogy engem újra meg újra el lehet temetni? A nyelv elkábul a világban, s nem tud eljutni máshoz, mint a szó és a dolog viszonyához. A te neved, uram, a nyelv összefoglalása. Minden, amit ezenkí­vül mondok: ellenkezés. Bocsáss meg, tudom, hogy nem birkozhatom egy életen át valakivel, aki nincs. (részlet) 12 A HÉT

Next

/
Thumbnails
Contents