A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-04-02 / 14. szám

GONDOLKODÓ

"Ukrajna megsemmisítésének legegyszerűbb módja, ha elkezdik ukránositani a nem ukránokat. A két háború között Galícia vagy Volhínia ukránjaiból Lengyelországhoz hű polgárokat lehetett volna csinálni. Ezzel szemben belőlük lengyeleket akartak faragni. így váltak ellenséggé."

(Roman Sporljuk történelemprofesszor — Harward)

Mit ahartun mit aharhatunh

(Hároméves a Szlovákia Magyar Pedagógusok Szövetsége)

Az elmúlt néhány hónap alatt Szlovákiaszerte kb. hét pedagógusszervezet alakult, és szűnt is meg lassacskán szinte valamennyi, A pedagógusok nagy része újra mozdulatlanságba dermedt, és vár, vagy inkább nem vár már semmit, igazodva egyik kitűnő magyar fizikusunk immár klasszikussá vált mondásához, miszerint "a pedagógusok társadalmi helyzete a rendszerváltozásokkal szemben invariáns.'

Hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége három év után még létezik, sőt, erejéhez, lehetőségeihez képest aránytalanul sok feladat hárul rá, az talán a mindenkori szlovák kormányzat kisebbségekkel szembeni oktatási politikájának, a nem utolsósorban megmaradni akarásunknak köszönhető. A dolgok jelenlegi állása mellett nem sok okunk van örömtüzeket gyújtani; az eltelt három év, méginkább a körülmények, amelyek között élünk és dolgozunk, arra késztetnek, hogy ünneplés helyett nézzünk szembe azzal, mit akartunk, mire törekedtünk, s vessük egybe azzal, amit manapság akarhatunk.

Akik ott voltunk a szövetség bölcsőjénél, úgy gondoltuk, erre a szervezetre azért lesz szükség, hogy az oktatásügyben is segítse a demokratikus átalakulásokat, s addig lesz rá szükség, amíg ki nem alakulnak azok az intézmények, amelyek biztosítanák a valóban egyenjogú létezés feltételeit. Nem akartunk többet, mint saját ügyeinkben saját magunk iránti felelősséggel felnőtt módon dönteni. S ha ezen túl még a közös dolgokban is meghallgatásra találtunk volna — ami jobb helyeken talán természetes —, az már túlnőne várakozásainkon.

Kétlépcsős iskolarendszert akartunk önálló, szabad iskolákkal, ahol a minisztérium a működőképesség feltételeit teremti meg, megfelelő anyagi hátteret biztosítva mind az iskolák, mind azok működését segítő háttérszolgáltatásokat nyújtó intézmények fenntartására. Hogy az iskolán belül mi történik, azt rábízza azokra, akiket ez leginkább érint: szülőkre, pedagógusokra, diákokra, akik az iskolát Igénybeveszik. Fogalmazzák meg ők, mit várnak el az iskolától, hozzanak létre iskolaszékeket, amelyeken keresztül kifejezésre juttathatják, milyen nevelésben óhajtják részesíteni gyermekeiket, s ellenőrizzék, hogyan felel meg mindennek az iskola. Ehelyett tanügyi hivatalok alakultak, "keretek, rámák", iskolatanácsok, felső parancsra előírt összetételben. S az iskolatanácsok teljesítették egyetlen biztosnak látszó feladatukat: új igazgatókat javasoltak az iskolák élére, de mert mesterségesen hozták őket létre, azóta is tanácstalanok, mit tehetnének még. És mert az új igazgatók a legtöbb helyen nem kényszerültek rá, hogy megmérettessenek elképzeléseikben, pedagógiai programjukban (több esetben rábeszélésre vállalták a tisztséget), kevés — tiszteletre méltó — kivétellel megszavazták, hogy törvényadta jogaik egy részét vállalják csak át a tanügyi hivatalok, mert a jogi önállósággal élve bizonyos kényelmetlennek látszó kötelességeket is fel kellett volna vállalni. A

hivatal pedig szívesen vállalta, miért is ne? Eddig is ezt csinálta. S az új cégtáblák alatt Parkinson törvényeinek engedelmeskedve maradt majdnem minden a régiben.

Egyetlen jól meghatározott terület van, ahol a mindenkori kormányzat visszafejlesztett. Mostanra sajnos különböző átszerveződések folytán nincs az Oktatási Minisztériumban olyan működő osztály, amely a magyar iskolák speciális kérdéseivel foglalkozna, kivéve a nemzetiségi iskolákban folyó szlovák nyelvoktatást. Hiányoznak a magyar tanfelügyelők, a módszertani központok magyar szekciói, így gyakorlatilag a legtöbb járásban a magyar iskolák pedagógusai nem kapnak megfelelő módszertani segítséget, nincs magyar nyelven folyó szakmai továbbképzés. Megszűnt egyetlen magyar nyelvű pedagógiai folyóiratunk, a Nevelés.

Hiányzik egy magyar pedagógiai szolgáltatóközpont, amely információkkal látná el a magyar iskolákat, gondoskodna róla, hogy rendszeresen megjelenjenek magyar nyelven az oktatással foglalkozó rendeletek, szervezné a továbbképzést. Pályázatokat hirdetne alternatív programok, tantervek kidolgozására, tankönyvek írására, biztosítaná az oktatási segédanyagok beszerzését, szétosztását, felkarolná a jó kezdeményezéseket. Kapcsolatot tartana a környező országok magyar és nem magyar pedagógiai központjaival, tájékoztatna a lehetőségekről, tervezné, szervezné a tehetséggondozást szolgáló programokat, pályázatokat, versenyeket hirdetne meg és bonyolítana le.

Még hosszasan lehetne sorolni azokat a szükségleteket, amelyek elengedhetetlenek a magyar iskolák szinten tartásához. Mindezek hiánya szinte teljes súlyával az SZMPSZ-re nehezedik. Arra a szervezetre, amely egyetlen fillér állami támogatás nélkül, a pedagógusok által befizetett tagdíjakból, s itt-ott a szülői szövetségektől — rendszertelenül és kiszámíthatatlanul — érkező kisebb-nagyobb támogatásokból tartja fenn magát. Az így befolyt összeg nagyságának érzékeltetéséül: ennek kb. egyharmada a szövetség kétszer három méteres pozsonyi irodájának lakbérére, posta- és telefonköltségére, maradék kétharmada másfél ember fizetésére és némi útiköltség térítésére volt elegendő. Minden más: "társadalmi munka".

így tehát az a paradox helyzet állt elő, hogy mindazt, amit rendes körülmények mellett intézményes keretek között arra hivatott szakemberek főállásban kellene, hogy végezzenek (s az esetek nagy részében ezek az állások be is vannak töltve), néhány megszállott, munkaidején túl, időt, energiát, s nemegyszer anyagi áldozatokat is igénylő tevékenységgel próbál pótolni. Ha ez eddig itt-ott sikerült, az sajnos nem a hazai kormányzati szervek segítségének, hanem elsősorban különböző alapítványok és iskolaügyünk helyzetét szívén viselő vállalkozók támogatásának köszönhető.

Magyarán szólva: koldulunk. Miközben az ország többi polgárához hasonlóan fizetjük az adót, egyre többet.

És megpróbálunk spórolni. Többek között ez is szempont volt, amikor az Országos Képviselőtestület úgy döntött, hogy központi irodáját Pozsonyból Komáromba helyezi át. Amit így a lakbéren megtakarítunk, talán futja még egy fél ember fizetésére. S az már két egész ember arra, hogy megpróbálja a hiányzó intézmények feladatait magára

4 A HÉT