A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-03-19 / 12. szám

SZABADIDŐ Zs. Nagy Lajos Rendetlen napló Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon beteg voltam, úgy nagyjából mindenem fájt, de legjobban (legjobban? a legvadabbul!) a torkom. Az orvosok ugyan nem mondták, de láttam a képükön, hogy rákra gyanakszanak, azaz úgy vélik, hogy torokrákom van, ami ugye mégse vicc. Nem vicc bizony, és én el is határoztam, hogyha tényleg torokrákom van, akkor leugrok a Manderla legtetejéről. Otthon hiába ugrottam volna le, mivel földszinti lakásban laktam, viszont a Manderla akkor Pozsony legmagasabb háza volt. Vettek a torkomból szövetmintát: azt mondták, hogy hétfőn megérkezik az eredmény és ha... egyszóval, ha kell, akkor megoperálnak, magyarul kiveszik a gégémet. B. professzor volt akkoriban a gégekivételek fő-főspecialistája. Ha megláttam a folyosón, máris a hideg rázott... Közben megismerkedtem egy hozzám hasonló beteg emberrel, őneki is a gégéje fájt, őt is azzal fenyegették, amivel engem, vagyis, hogy kimetszik a gégéjét. Reg­geltől estig kint cigarettázott a kórház előtti fenyőfák alatt, bátrabb emberrel talán még nem is találkoztam ebben az életben. Azt kérdeztem tőle, nem fél-e az operációtól. — Nem szarom lel? — válaszolta nagy hetykén, és megkínált cigarettával, aztán csúnya rekedt hangon énekelni kezdett: "Fúra, fúra slámy, konec mezi námi...", és én kezdtem megvigasz­talódni, miért legyek én nyikhajabb fickó, mint ez a csehül kornyikáló szlovák legény...? De a következő kedden kivették a gégéjét. A műtét öt órán át zajlott, amikor visszahozták a kórterembe, úgy reszke­tett, mint a miskolci kocsonya, de egy fél óra múlva már felkelt, elsétált a mosdó­tálhoz, a fölött volt egy kompresszor, azt bekapcsolta, egy gumicsövet dugott az ádámcsutkája helyén csinált lyukba, és kiszívatta a gégéjében felgyülemlett vért és egyéb szennyes folyadékot. Visszafeküdt az ágyára, és integetni kezdett felém. Hozzáléptem. Az éjjeliszek­rénye fiókjából kis noteszt és ceruzát vett elő, és írni kezdett. Csak egyetlen mondatot írt le, és átnyújtotta: "Öregem, ne hagyd magad megoperálni, mert ettől a halál is jobb!!!" Elolvastam a cetlit, és a szemébe néztem: homályos volt a szeme és egy kicsit könnyes. Kezet fogtunk, és én is majdnem elsírtam magam. Azután megjött Prágából a szövetmin­ta-vizsgálat eredménye: nagyszerű ered­mény volt, az orvosok, élükön B. profesz­­szorral, az orvostudományok és gégeki­vételek doktorával szép sorban gratulál­tak: "Gratulálunk, redaktor úr, maga szerencsés csillagzat alatt született!" — Hogyhogyhogyhogy? — hebegtem rémülten, mert az? hittem, hogy gúnyo­lódnak a nagytudású gégekiszedők. — Örüljön, uram —Tnondotta az egyik királyfai orvosasszony — csak egy kis vacak tébécéje van. Néhány sztreptomicin injekcióval makkegészségesre gyógyítjuk mggát. És máris belém döfött egy injekdóstüt, ijedtemben akkorát ordítottam, hogy a haldokló betegek is rémülten kapták fel a fejüket. Mielőtt átszállítottak volna Pozsonypüs­­pökibe, még kaptam egy kis cetlit szegény lyukas torkú barátomtól: "Hidd el, őszintén örülök, öregem!" No igen, ő ószintén örült, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, de az orvosok, hiába no, azok az orvosok alapos embe­rek voltak, egyszer még okvetlenül meg kellett nézzék a gégémet. Ezt ők, az orvosok, úgy hívják, hogy gégetükrözés Mivel ezt én már megírtam, az egyik könyvemben, már meg is jelent, most épp ezért nem fogom részletezni. Röviden: körülbelül majdnem megfulladtam. Jó, most idézek abból-a régebbi írásomból: "Arra ébredek, hogy égnek a kórterem lámpái, mind a négy úgy világit, majd megvakulok... Az ajtóban hófehér köpenyben, fején hetyke fityulával, fehér álarcban, hogy csak a homloka és a szeme látszik, magas, karcsú nővér emel a magasba egy injekciós fecskendőt. Különös jelenség: ívelt szemöldöke, szembogara koromfekete, a szeme fer­devágású, a pofacsontja széles." Igen. ez eddig szép és szabatos fogalmazás. De mi jön ezután? "A karbunkulus szemű keleti angyal valahonnan ismét elökeriti injekciós tűjét, és bocsánatkérö mosollyal belém döfi." Vagyis: ennek a fekete, sót, koromfe­kete szemű kedvesnóvérnek karbunkulus szeme van. Mondjuk: mint valami fahér házinyúlnak. Tanultam ásványtant, igaz, nagyon rövid ideig, úgy emlékeztem, hogy a karbunkulus kristály az fekete. Sajnos, rosszul emlékeztem. Mert mit olvasok Jókai Mór egyik könyvének jegyzet-szótárában? "Karbun­kulus — vörös színű drágakő". Most akkor tessék elképzelni ezt a gyönyörű, ferde szemű, ázsiai jellegű, szurokfekete-szemü gyönyörűséget, aki­nek karbunkulus szeme van. Azt hiszem, csupán egy dolognak örülhetek: a legszebb kedvesnővérek nem olvassák az elbeszéléseimet. Ettől függetlenül: káprázatosán szép fekete szeme van. Hogy nem karbunku­lus? Hála Istennek...! Nagy Zoltán rajza Walter G. Pfaus: BELÉPŐJEGY A BÖRTÖNBE Három napig tartott, mire Erich Hel­­lemek szabadulása után sikerült leráznia a stuttgarti rendőrség emberét. Most Stuttgart-Feuerbach egyik csi­nos háza előtt állt, és figyelmét a második emeleti lakások egyike kötötte le, ahol két hölgy lakott. Testvérek, ahogy megtudta. 20 A HÉT Egyikül, úgy ötven körüli lehetett, naponta ugyanabban az időben távozott otthonról, bizonyára állásban volt va­lahol. A másik, az idősebbik csak néha ment el hazulról, akkor is csak rövid időre. Hellemek így nagy kockázatot jelentett. Ugyanis neki legalább két— három órára volt szüksége. A hosszú évek során, amit a börtönben töltött egy ékszerbolt kirablása miatt, ez a két mit sem sejtő sárkány őrizte a milliókat érő zsákmányát. A ház akkor még vakolatlan volt. A helyiségek egyikében, amely most a hölgyek lakásához tartozik, a falból kiemelt egy üreges blokkol, kicsit nagyobb helyet

Next

/
Thumbnails
Contents