A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-19 / 12. szám
SZABADIDŐ Zs. Nagy Lajos Rendetlen napló Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon beteg voltam, úgy nagyjából mindenem fájt, de legjobban (legjobban? a legvadabbul!) a torkom. Az orvosok ugyan nem mondták, de láttam a képükön, hogy rákra gyanakszanak, azaz úgy vélik, hogy torokrákom van, ami ugye mégse vicc. Nem vicc bizony, és én el is határoztam, hogyha tényleg torokrákom van, akkor leugrok a Manderla legtetejéről. Otthon hiába ugrottam volna le, mivel földszinti lakásban laktam, viszont a Manderla akkor Pozsony legmagasabb háza volt. Vettek a torkomból szövetmintát: azt mondták, hogy hétfőn megérkezik az eredmény és ha... egyszóval, ha kell, akkor megoperálnak, magyarul kiveszik a gégémet. B. professzor volt akkoriban a gégekivételek fő-főspecialistája. Ha megláttam a folyosón, máris a hideg rázott... Közben megismerkedtem egy hozzám hasonló beteg emberrel, őneki is a gégéje fájt, őt is azzal fenyegették, amivel engem, vagyis, hogy kimetszik a gégéjét. Reggeltől estig kint cigarettázott a kórház előtti fenyőfák alatt, bátrabb emberrel talán még nem is találkoztam ebben az életben. Azt kérdeztem tőle, nem fél-e az operációtól. — Nem szarom lel? — válaszolta nagy hetykén, és megkínált cigarettával, aztán csúnya rekedt hangon énekelni kezdett: "Fúra, fúra slámy, konec mezi námi...", és én kezdtem megvigasztalódni, miért legyek én nyikhajabb fickó, mint ez a csehül kornyikáló szlovák legény...? De a következő kedden kivették a gégéjét. A műtét öt órán át zajlott, amikor visszahozták a kórterembe, úgy reszketett, mint a miskolci kocsonya, de egy fél óra múlva már felkelt, elsétált a mosdótálhoz, a fölött volt egy kompresszor, azt bekapcsolta, egy gumicsövet dugott az ádámcsutkája helyén csinált lyukba, és kiszívatta a gégéjében felgyülemlett vért és egyéb szennyes folyadékot. Visszafeküdt az ágyára, és integetni kezdett felém. Hozzáléptem. Az éjjeliszekrénye fiókjából kis noteszt és ceruzát vett elő, és írni kezdett. Csak egyetlen mondatot írt le, és átnyújtotta: "Öregem, ne hagyd magad megoperálni, mert ettől a halál is jobb!!!" Elolvastam a cetlit, és a szemébe néztem: homályos volt a szeme és egy kicsit könnyes. Kezet fogtunk, és én is majdnem elsírtam magam. Azután megjött Prágából a szövetminta-vizsgálat eredménye: nagyszerű eredmény volt, az orvosok, élükön B. profeszszorral, az orvostudományok és gégekivételek doktorával szép sorban gratuláltak: "Gratulálunk, redaktor úr, maga szerencsés csillagzat alatt született!" — Hogyhogyhogyhogy? — hebegtem rémülten, mert az? hittem, hogy gúnyolódnak a nagytudású gégekiszedők. — Örüljön, uram —Tnondotta az egyik királyfai orvosasszony — csak egy kis vacak tébécéje van. Néhány sztreptomicin injekcióval makkegészségesre gyógyítjuk mggát. És máris belém döfött egy injekdóstüt, ijedtemben akkorát ordítottam, hogy a haldokló betegek is rémülten kapták fel a fejüket. Mielőtt átszállítottak volna Pozsonypüspökibe, még kaptam egy kis cetlit szegény lyukas torkú barátomtól: "Hidd el, őszintén örülök, öregem!" No igen, ő ószintén örült, ebben egy pillanatig sem kételkedtem, de az orvosok, hiába no, azok az orvosok alapos emberek voltak, egyszer még okvetlenül meg kellett nézzék a gégémet. Ezt ők, az orvosok, úgy hívják, hogy gégetükrözés Mivel ezt én már megírtam, az egyik könyvemben, már meg is jelent, most épp ezért nem fogom részletezni. Röviden: körülbelül majdnem megfulladtam. Jó, most idézek abból-a régebbi írásomból: "Arra ébredek, hogy égnek a kórterem lámpái, mind a négy úgy világit, majd megvakulok... Az ajtóban hófehér köpenyben, fején hetyke fityulával, fehér álarcban, hogy csak a homloka és a szeme látszik, magas, karcsú nővér emel a magasba egy injekciós fecskendőt. Különös jelenség: ívelt szemöldöke, szembogara koromfekete, a szeme ferdevágású, a pofacsontja széles." Igen. ez eddig szép és szabatos fogalmazás. De mi jön ezután? "A karbunkulus szemű keleti angyal valahonnan ismét elökeriti injekciós tűjét, és bocsánatkérö mosollyal belém döfi." Vagyis: ennek a fekete, sót, koromfekete szemű kedvesnóvérnek karbunkulus szeme van. Mondjuk: mint valami fahér házinyúlnak. Tanultam ásványtant, igaz, nagyon rövid ideig, úgy emlékeztem, hogy a karbunkulus kristály az fekete. Sajnos, rosszul emlékeztem. Mert mit olvasok Jókai Mór egyik könyvének jegyzet-szótárában? "Karbunkulus — vörös színű drágakő". Most akkor tessék elképzelni ezt a gyönyörű, ferde szemű, ázsiai jellegű, szurokfekete-szemü gyönyörűséget, akinek karbunkulus szeme van. Azt hiszem, csupán egy dolognak örülhetek: a legszebb kedvesnővérek nem olvassák az elbeszéléseimet. Ettől függetlenül: káprázatosán szép fekete szeme van. Hogy nem karbunkulus? Hála Istennek...! Nagy Zoltán rajza Walter G. Pfaus: BELÉPŐJEGY A BÖRTÖNBE Három napig tartott, mire Erich Hellemek szabadulása után sikerült leráznia a stuttgarti rendőrség emberét. Most Stuttgart-Feuerbach egyik csinos háza előtt állt, és figyelmét a második emeleti lakások egyike kötötte le, ahol két hölgy lakott. Testvérek, ahogy megtudta. 20 A HÉT Egyikül, úgy ötven körüli lehetett, naponta ugyanabban az időben távozott otthonról, bizonyára állásban volt valahol. A másik, az idősebbik csak néha ment el hazulról, akkor is csak rövid időre. Hellemek így nagy kockázatot jelentett. Ugyanis neki legalább két— három órára volt szüksége. A hosszú évek során, amit a börtönben töltött egy ékszerbolt kirablása miatt, ez a két mit sem sejtő sárkány őrizte a milliókat érő zsákmányát. A ház akkor még vakolatlan volt. A helyiségek egyikében, amely most a hölgyek lakásához tartozik, a falból kiemelt egy üreges blokkol, kicsit nagyobb helyet
