A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-19 / 12. szám
ÉOTÁJAK tudta, hogy a filozófusok is saját magukért rajonganak. Aszpaszia, Periklész gyönyörű felesége elébe jött, és kezét nyújtotta. Térden alul érő khitón volt rajta, oldalt combig felhasítva, és hosszú, nagyon jó szabású pepioszt viselt. Nagyon okos nő volt, ami azt jelentette, hogy mindig buta férfiak voltak körülötte, vagy még inkább azt, hogy az okos férfiak is buták lettek mellette. Leültek egy pamlagra, és Aszpaszia mindjárt okos volt. Keresztbe vetette a lábait, amelyek fehérek voltak és karcsúk. Aztán nevetett, és a szoba sarkába mutatott. Ott egy kis Erósz állt, fehér márványból, és Arisztokleiton úgy érezte, a szobor mindig közelebb jön hozzá, és a szemébe nevet. — Mit akarok tőle? — gondolta Aszpaszia. — A butaságát. A diszkoszdobó erejét. És az okosságomat. A győzelmemet. Mit akarok tőle? Magamat. IV. Periklész estefelé jött haza. Eredetileg fáradt volt és rosszkedvű, személyesen felügyelt rá, hogy az esküdtek megkapják obulusaikat, terveket nézett át, a spártai követet fogadta, aki a pánhellón döntőbíróság tervét visszautasította. Spárta háborút akart, ő bókét. De az akaratból mindig háború lesz. Még a békeakaratból is. Aszpasziát a kertben találta, amint Arisztokleitonnal beszélgetett. Alkonyodon, és Aszpaszia ilyenkor szeretett szelíd arcot viselni. Alkonyatkor ez állt neki a legjobban. Egy okos nő nemcsak a ruháit váltja a nap különböző szakaszaiban, hanem az arcát is. Aszpaszia karcsú ujjai vógigsimították Periklész csúf, hagyma alakú fejét, és abban a percben Periklésznek semmi gondja nem volt már. Arisztokleiton nem volt féltékeny. Fölényesnek és diadalmasnak érezte magát az alacsony Periklésszel szemben. Holott... Holott Aszpaszia most tényleg Periklészt szerette, elsősorban azért, mert észrevette, hogy Arisztokleiton nem féltékeny, másodsorban, mert Periklós'zben önmaga nemesebb részét szerette. Az p atlétában az érzékiségét, az államférfiban az észt. De az eszét jobban akarta szeretni, mint az érzékiségét. Amit pedig Aszpaszia akart, azt mindig elérték mások. — Ez Arisztokleiton, az olimpiai játékok athéni reménysége — mutatta be barátját férjének. Arisztokleiton meghajolt, gúnyos, cinikus és fölényes volt. — Mit csinált napnyugta előtt egy órával? — kérdezte Periklésztől. — A spártai követet fogadtam — felelte Periklész, és csodálkozott a pontos kérdésen. És azonkívül megcsalt a feleségem — tette hozzá gondolatban Arisztokleiton, és mosolyogva nézett Aszpasziára. Aszpaszia megértette, és ártatlannak érezte magát. V. Az, hogy magát ártatlannak érezte, az' is jelentette, hogy Arisztokleitont viszont bűnösnek tartotta. Aki gyilkol, és aztán megbánja tettét, az először a késre haragszik, aztán a hullára és csak végül magára. Aszpaszia először Arisztokleitonra haragudott, aztán Periklészre, magára pedig egyáltalán nem. A szolgák behozták a vacsorát, és ők asztalhoz feküdtek. — Már megint zabkása — sóhajtotta Periklész. — Fáradt vagy, és kevesebbet kellene dolgoznod. Miért nem veszel új khitónt? Ez már olyan kopott. Szép ember vagy, és nem adsz magadra semmit — felelte Aszpaszia, és titokban megérintette Periklész lábát. Periklésznek már ízlett a zabkása. Aszpaszia már azt is tudta, hogy holnap újra zabkását fog főzni és Periklésznek holnap is ízleni fog. Arisztokleiton evett. Hogy eszik, mintha semmi sem történt volna — gondolta Aszpaszia, és gyűlölte Arisztokleitont. Ő is úgy evett, mintha semmi se történt volna, de ő hitt is benne, hogy semmi sem történt. Aszpaszia bölcsességének az volt a kulcsa, hogy előbb mindig az ösztönére hallgatott, azután az eszére, és az eszével igazolta az ösztönét. Vacsora után még vízzel kevert bort ittak, majd Periklész visszavonult. Aszpaszia megcsókolta a férjét, aztán szomorúan a szemébe nézett. — Milyen kár, hogy nem rrjaradsz velünk — mondta őszintén, és sajnálta Periklészt. Periklész hálásan nézett a feleségére. — Fontos államügyek — mondta. Sóhajtott, mosolygott, és eltávozott. Arisztokleiton átölelte Aszpasziát. — Gyűlöllek — mondta az asszony, és még mindig sajnálta Periklészt. De aztán elkábította Arisztokleiton vad ereje, hajának nyers szaga és hatalmas nyaka. Arisztokleiton gőgös mosollyal kelt fel. De Aszpaszia végignézett rajta. — És most eredj, soha többé ne lássalak — mondta, mert sajnálta Periklészt. Nem azt a Periklészt, aki a másik szobában mécsvilágnál dolgozott, hanem azt a Periklészt, aki Aszpasziában nem akart Arisztokleitonná válni. És főleg saját magát sajnálta az okos Aszpaszia, az okos Aszpasziát, aki egy pillanatig ostoba volt. Addig a pillanatig, amíg rá nem jött, hogy nem volt az. Arisztokleiton ránézett, elfintorította az arcát, majd vállat vont, és elment megkeresni Kleofenószt. * Az író március 19-én lenne 80 éves ARDAMICA ZORÁN versei Decemberi fecske önjelölt mártír a fagyos eresz jégcsapjai mögött az értelmetlenség lavinája alatt senkit sem érdekel miért és hogyan pottyanok majd le a hóba s megpróbáltam-e nyárrá melegíteni a telet Emlékkép B. Sz.-ről Eszembe jut combod, térded, derekad, szád, mosolyod szép cigánylány, kedves voltál, talán még szerettelek is... Fekete hálós harisnyába bújtatott lábad égeti a tenyerem GYETVAI ZOLTÁN tudathasadás szívem környéke gyémántkönnyeket sír hideg hold európa felett a szeméből hullottak a könnyek nem tudtam csak sírni átizzadt ingem is sírt a könnyek is sírtak didergések voltak az éjszakák és csak sírt minden az utcák is könnyes szememet nem adtam senkinek sem ellopta elvitte az utca tovább nincs csak a hold és a csillagok kinek szólítottad önmagad? A HÉT 13
