A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-03-05 / 10. szám
ÉGTÁJAK ugyanaz a jámborság, és ugyanolyan ékesszólóan gesztikulált; de Fermina Daza nem ezért adott túl rajta, hanem a miatt a rossz szokása miatt, hogy a hölgyek tiszteletére gyönyörökben részesítette magát. Százféle guatemalai madár szorongott a tornácokon lévő kalitkákban, és sztentori hangú bölömbikák, és hosszú, sárga lábú mocsári kócsagok; de volt egy őzikéjük is, melynek az volt a szokása, hogy bedugta fejét az ablakon, és kiharapta a virágot a vázából. Nem sokkal a legutolsó polgárháború előtt, amikor először hallottak róla, hogy a pápa esetleg odalátogat, egy paradicsommadarat is hozattak Guatemalából, amelynek tovább tartott az odaérkezés, mint amilyen gyorsan aztán visszarepült a hazájába, amikor kiderült, hogy a pápai látogatás híre a kormány koholmánya volt: ezzel akarták féken tartani a szervezkedő liberálisokat. Egyszer meg a curacaói csempészek vitorlás hajóján egy drótkalitkát vettek, benne hat illatos hollóval: Fermina Daza kislány korában tartott ilyeneket az apai házban, és férjes asszonyként sem akart lemondani róluk. De senki se tudta elviselni az örökös szárnyverdesést, mely halotti koszorúillattal töltötte be a házat. Egy négyméteres anakondát is beszereztek, mely álmatlan vadászsóhajaival felverte a sötét hálószobák csendjét, bár amit akartak, elérték veje: halálos leheletével elriasztotta a denevéreket és szalamandrákat meg a sokféle kártékony rovart, mely az esőzés hónapjaiban elárasztotta a házat. Juvenal Urbino doktor, akit akkoriban olyannyira lefoglaltak hivatásbeli kötelezettségei, és úgy elmerült városfejlesztési és kulturális kezdeményezéseiben, beérte azzal a gondolattal, hogy felesége, e rengeteg förtelmes lénytől körülvéve, nemcsak a legszebb nő a Karib-tenger egész partvidékén, hanem a legboldogabb is. De egy esős délutánon, egy kimerítő nap után hazatérve, olyan iszonyú állapotok fogadták a házban, hogy rá kellett döbbennie a valóságra. A szalontól kezdve, ameddig a szem ellátott, vérbe fagyott állatok teteme hevert, széles sávban széthintve. A cselédek a székeken álltak tehetetlenül, frissen ocsúdva a pánikból, amit a vérengzés látványa váltott ki belőlük. Az egyik német szelindek volt a tettes: a veszettség hirtelen rátörő rohamában szóttópett minden állatot, ami az útjába került, míg végül a szomszéd ház kertésze összeszedte a bátorságát, szembeszállt vele, és darabokra kaszabolta a macsetéjével. Nem lehetett tudni, hány állatot márt meg vagy fertőzött meg zöldesen habzó nyálával, úgyhogy Urbino doktor az összes megmaradt állatot leölette, a tetemeket egy elhagyatott réten elhamvasztatta, és az Irgalmasok Kórházának embereivel az egész házat fertőtleníttette. Csak egy állat menekült meg, mert mindenki megfeledkezett róla: a szerencsét hozó teknőc. Fermina Daza most először látta be, hogy az urának is igaza lehet olyasmiben, ami a házirenddel kapcsolatos, és hosszú időn át óvakodott tőle, hogy bármiféle állatról is említést tegyen. Linné Természetrajzának színes mellékleteivel vigasztalódott: bekereteztette és a szalon falaira lógatta fel őket, és talán már végképp lemondott volna arról a reményről, hogy egyszer még tarthat majd valamilyen állatot, ha egy hajnalon be nem törnek a házba a fürdőszoba ablakán át, és el nem viszik az ezüst evőeszközkészletet, amelyet már őelőttük öt generáció használt. Urbino doktor dupla lakatot tett az ablakok vasgyűrűibe, vaspántokkal erősítette meg az ajtókat, az értéktárgyakat pánkcólszekrónybe zárta, és felvette, ha utólag is, a háborús időknek azt a szokását, hogy éjszaka revolvert tesz a párnája alá. De hallani se akart róla, hogy vegyenek egy házőrző kutyát, se beoltva, se oltatlanul, se szabadjára engedve, se láncra kötve, akkor se, ha a tolvajok az utolsó gatyáját is elviszik. — Ide többé semmi nem jön be, ami nem beszél — mondta. Ezt azért mondta, hogy véget vessen a felesége újabb kutyaszerzési fondorlatainak, és elképzelni se tudta volna, hogy az elhamarkodott általánosítás egyszer még az életébe fog kerülni. Fermina Daza, akinek hegylakó-jelleme az évek során újabb és újabb színekkel gazdagodott, lecsapott erre a meggondolatlan megfogalmazásra, és néhány hónappal azután, hogy kirabolták őket, újra fölkereste a curacaói hajósokat, és vett egy paramaribói királypapagájt, amely csak matrózkáromkodásokat tudott, de olyan emberi hangon mondta őket, hogy igazán megérte kivételesen magas árát: tizenkét centavót. Igazi nemes példány volt: szinte súlytalan, könnyebb, mint amilyennek látszott, és sárga volt a feje, a nyelve meg fekete: erről lehetett megkülönböztetni a mangrovepapagájoktól, melyeket még terpentinkúpokkal sem lehetett beszédre serkenteni. Urbino doktor, aki tudott veszteni, meghajolt a felesége esze előtt, és meglepődve konstatálta, hogy neki magának mennyi öröme telik a papagájban, mely a cselédlányok unszolására egyre jobban produkálta magát. Az esős délutánokon, amikor megmámorosodott a vizes tolláitól és megeredt a nyelve, régi időkből őrzött mondatokkal rukkolt elő, amiket náluk nem tanulhatott, és amik arra váltották, hogy öregebb, mint amennyinek látszik. Ha volt még Urbino doktorban valami tartózkodás, az is semmivé foszlott azon az éjszakán, amikor az egyik tetőablakon át újra be akartak törni hozzájuk, de amint meghallották a papagáj véreb-ugatását, mely az igazi kutyaugatásnál is valószerűbbvolt, meg azt, hogy: tolvaj, tolvaj, tolvaj, kereket oldtak — és a két mentőakció egyikét sem náluk tanulta a papagáj. Urbino doktor ekkor a gondjaiba vette; csináltatott a mangófa alá egy állványt, erre került az itató meg a guineamagnak való tálka, és egy trapéz is, hogy kedvére kihintázhassa magát. Decembertől márciusig, amikor esténként lehűlt a levegő, és az északi szelek miatt nem lehetett megmaradni a szabad ég alatt, éjszakára kendővel letakart kalitkában bevitték a házba, noha Urbino doktor attól tartott, hogy a krónikus takonykor, amelyben a madár szenvedett, ronthatja a szoba levegőjét, és ártalmas lehet az emberek egészségére. Sok éven át nyestek a szárnyát, és szabadon engedték, sétáljon, amerre tetszik, imbolygó járásával, mint egy öreg zsoké. De egyszer a konyha mennyezeti gerendáin kellette magát, mint egy légtornász, és — meneküljön, aki tud — matrózvószkiáltásokkal a húsleveses fazékba esett, de olyan szerencsésen, hogy a szakácsnő még idejében ki tudta szedni a főzőkanállal, leforrázva és tollak nélkül, de még élve. Attól fogva nemcsak éjjel, hanem nappal is kalitkában tartották, az általános hiedelem ellenére, hogy a kalitkába zárt papagájok elfelejtik a tudományukat, és csak délután négykor vették ki, amikor végre megmozdult a levegő, és Urbino doktor órát adhatott neki az udvar tornácán. Nem vették észre idejében, hogy a szárnyai már túl hosszúra nőttek, és mikor aznap reggel meg akarták nyesni, kiszökött a kezük közül, és felröpült a mangófa csúcsára. Székács Vera fordítása * A Nobel-díjas író március 6-án lesz 65 éves. < > Z. Németh István A fájdalom darálói Mikor a rózsa illatából is, a fénykép hűvöséből, a margarinsárga hajnali égből s a lámpák lehajtott fejéből olyan megérinthetetlenül szivárogsz,.. Minden körömházban, szempillában, minden nyálmolekulában, nyelőcső-szeletben. gégeporcban oxigén-ampullában ott vagy. A gyilkost keresem, aki nincs, az áldozatot, aki él. S csak Te vagy. Ajkadon gyantává fagyott szavak, míg a fájdalom darálói közt tántorgok én, a koldus, a vak. \___________________________>
