A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-03-05 / 10. szám

EGTAJAK

Gabriel García Márquez*

Szerelem a hóiéra idején

(részlet)

Urbino doktor mindenesetre nem volt boldog azon a dólelőttön, amikor tíz óra feló hazatért, felzaklatva a két látogatástól, amelyek miatt nemcsak hogy lemaradt a pünkösdi miséről, de még annak is ki volt téve, hogy más ember lesz belőle, egy olyan életkorban, amikor már úgy hitte, mindenen túl van. Szeretett volna lefeküdni, és jól kialudni magát Lácides Olivella doktor díszebédje előtt, de arra ért haza, hogy a cselédség izgatottan szaladgál az udvaron abbeli igyekezetében, hogy megfogja valamiképpen a papagájt, mert amikor kiszedték a kalitkából, hogy megnyessók a szárnyait, fölrepült a mangófa legmagasabb ágára. Egy tollavesztett és szeszélyes természetű papagáj volt, amely nem akkor szólalt meg, amikor kérték rá, hanem a legváratlanabb helyzetekben, de akkor olyan világosan és értelmesen beszólt, ahogy emberi lények nemigen szoktak. Urbino doktor személyesen tanította ki, és ettől olyan kiváltságokat élvezett, amik senki másnak nem jártak a családban, még a gyerekeknek se, amikor kicsik voltak.

Több mint húsz éve volt a házban, és senki se tudta, hány éves korában került oda. Délutánonként a szieszta után Urbino doktor kiült vele a belső udvar teraszára, mely a ház leghűvösebb helye volt, és sorra kipróbálta a legmesteribb fortélyokat, amiket az oktató szenvedély ki tudott csihplni belőle, míg végül a papagáj úgy beszélt franciául, mint egy akadémikus. Aztán, csak úgy hitbuzgalmi rutinból megtanította latinul ministrálni, meg Szent Máté evangéliumának néhány válogatott szakaszára, sőt az egyszeregyet is be akarta bifláztatni vele, de ébben kudarcot vallott. Egyik legutolsó európai utazásáról egy tölcséres gramofonnal tért haza, és sok-sok lemezzel, amiken slágerek és kedvenc klasszikusai voltak. Hónapokon keresztül minden áldott nap újra meg újra föltette a papagájnak Yvette Gilbert és Aristide Bruan dalait, melyeken a múlt században egész Franciaország elandalodott, amíg a papagáj kívülről meg nem tanulta őket. A nő dalait szoprán hangon, a férfi dalait tenor hangon énekelte, és minden dal végén egy ledér kacajt hallatott, mely bravúros tükörképe volt a francia műsorán viduló cselédlányok kacagásának. Káprázatos tudásának híre

olyan messzire eljutott, hogy még az ország belsejéből gőzhajón idelátogató hivatalos nagyságok egyike-másika is engedélyt kórt, hogy megnézhesse, és egyszer néhány angol turista, aki egy New Orleans-i banánszállító hajón jött ide, mint akkoriban annyian, kijelentette, hogy bármilyen árat hajlandó megfizetni érte. De életének legdicsőbb napja mégiscsak az volt, amikor dón Marco Fidel Suárez köztársasági elnök, kormányának valamennyi miniszterével együtt, felkereste a házat, hogy meggyőződjön róla, csakugyan rászolgált-e a hírére. Délután három óra felé érkeztek meg, vörösre főve cilinderükben és posztó szalonkabátjukban, mely le se került róluk a hivatalos látogatás három napja alatt, miközben az izzó augusztusi ég ontotta rájuk a meleget; és ahogyan jöttek, mohó kíváncsisággal, úgy is távoztak el, mivel a papagáj két vérfagyasztó órán át nem volt hajlandó megmukkanni sem, hiába könyörgött neki, hiába fenyegette Urbino doktor, nyilvános megszógyenülóse közepette, pedig ő volt az, aki ezt a vakmerő meghívást a felesége bölcs intelmei ellenére keresztülvitte.

Az, hogy a papagájnak ez után a történelmi jelentőségű kihívás után is megmaradtak a kiváltságai, szent jogainak végső bizonyítéka volt. Rajta kívül más állatot nem tűrtek meg a házban, csak a földi teknősbékát, mely három— négy év után egyszer csak újra felbukkant a konyhában, amikor már rég azt hitték, hogy örökre eltűnt. De nem is tekintették élőlénynek, inkább csak amolyan szerencsét hozó kőamulettnek, amelyről sohasem lehet tudni, hogy hova keveredett el. Urbino doktor nem akarta beismerni, hogy utálja az állatokat, így hát utálatát mindenféle tudományos mesékbe és filozófiai kifogásokba csomagolta, amikkel sokakat meggyőzött, csak épp a feleségét nem. Azt mondta, hogy akik az állatokat túlzottan szeretik, az' emberek iránt a legnagyobb kegyetlenségekre képesek. Azt mondta, hogy a kutyák nem hűségesek, csak szolgalelkűek, hogy a macskák opportunisták és árulók, hogy a pávák a halál hírnökei, hogy az arapapagájok csak idegesítő szobadíszek, hogy a nyulak kapzsiságra serkentenek, hogy a majmok a bujaság lázát terjesztik, és hogy a kakasok el vannak átkozva, mert Krisztust az ő

közreműködésükkel tagadták meg három ízben.

Ezzel szemben Fermina Daza, a felesége, aki ekkoriban töltötte be a hetvenkettedik óvót, és már nem volt olyan őzsuta-járása, mint egykoron, irracionális bálványimádattal viseltetett az egyenlítői növények és a háziállatok iránt, és a házasság első időszakában újonnan bevetett szerelmi fegyvereit arra használta fel, hogy jóval többet betelepítsen a házba, mint amennyit a józan ész elfogadhatónak tartott volna. Először három dalmát eb érkezett; római császárokról nevezték el őket, és marakodva versengtek egy Messalina nevű szuka kegyeiért, amely méltó volt a nevére, mert jóformán még meg sem ellett kilenc kölyköt, amikor már tíz másiktól dagadt a hasa. Aztán a sasprofilú, fáraós mozgású abesszin macskák jöttek, a kancsal sziámi macskák, a narancssárga szemű perzsa palotamacskák, és úgy sétálgattak a hálószobában, mint lidérces szellemalakok, és szerelmes boszorkányszombatjaik jajkiáltásai felverték az éjszaka csendjét. Néhány éven át a mangófa törzséhez kötött övpórázon egy amazonasi majom is ugrándozott a kertben, meglehetős részvétet keltve, mert arcán ugyanaz a kétségbeesés ült, mint Obdulio y Rey érsek úrón, tekintetében

12 A HÉT