A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-26 / 9. szám
INTERJÚ Féltem ezt a kis demokráciát TALÁLKOZÁS ORDÓDY KATALINNAL Beszélgetésünk elején egy meglehetősen szokványos kérdést tettem fel Ordódy Katalinnak, mégpedig azt, milyen a közérzete mostanában? Arra gondoltam ugyanis, hogy az író közérzete tájainkon mindig egy kicsit közügy, hiszen az esetleges rólunk szóló, nekünk címzett művek megírása, vagy meg nem születése függhet tőle. — Talán furcsán hangzik, de többféle a közérzetem — mondja Ordódy Katalin, ' miközben kedvesen kávéval, édességgel kínál otthonában, amely a régi polgári lakások hangulatát idézi. — Családfőként (a családomban ugyanis én vagyok a legöregebb, így nyugodtan családfőnek nevezhetem magam) jó a közérzetem, hisz szerencsére egyik családtagom sem állástalan, ami ma, azt hiszem, nagy dolog, jó a kapcsolatom a gyermekeimmel... Figyelve viszont az élet zajlását, a politika alakulását, annak ellenére, hogy eredendően optimista vagyok, gyakran felbosszankodom a bennünket körülvevő légkör miatt. Én személy szerint sok mindent másképp csinálnék, ha tehetném, dehát tehetetlen vagyok... Ennek ellenére mégis hiszek a kibontakozásban. Véleményem szerint két alternatíva lehetséges: vagy tényleg jön egy kibontakozás, amely mindannyiunk számára elfogadható életet hoz, vagy pedig egy katasztrófa következik be, amiben nem akarok hinni. — Leginkább azért arra lennék kíváncsi, íróként mennyire optimista, ha egyáltalán külön lehet választani az írót a magánembertől... — íróként vagyok a legkevésbé optimista. Olyan viszonyok uralkodnak most az irodalmi közéletben, hogy az ember egyáltalán nem lehet tisztában azzal, a dolgok miként "rázódnak" majd ismét össze. Hál’ istennek több kiadónk van, viszont nem tudok igazán eligazodni köztük. — Köztudomású, hogy a Mediterrán széllel című könyve is törökországi élményeiből fogant. Ebben a könyvben olvastam valahol egy szép példát arra vonatkozóan, hogy minden mennyire relatív. A mohácsi vereséget ott természetesen mohácsi győzelemként emlegetik... Tudom, sántít a párhuzam, mégis megkérdezem, mennyire meghatározó az író számára a jó vagy a rossz közérzet, ami ugye nagyon relatív állapot, sok függ attól, mely irányból közelítjük meg... Ha nekem történetesen íróként pocsék a közérzetem, nem veszem a kezembe a tollat, vagy éppen az ellenkezője az igaz? A rossz közérzet írásra ösztönöz... — A rossz közérzet néha nagyon jó arra, hogy az ember olyan "közegbe" meneküljön, ahol jól érzi magát. Én az írásba menekülök, s rossz közérzetem ellenére élvezettel dolgozom. Ha valami miatt elkeseredem, valami bánt, nagyon jó, hogy van hová menekülnöm, van egy magam alkotta világom, ahová el tudok bújni... — Több mint egy tucat könyvet megírt, köztük néhány gyermekeknek szólót is... Mit tartogat még az olvasók számára? — Úgy érzem, adós vagyok valamivel... Talán nem az olvasók, hanem inkább önmagam adósa vagyok. Én egyidős vagyok a most már csak "volt" Csehszlovák Köztársasággal. Úgy gondolom, jó volna számot adni arról, hogy ebben az országban hogyan élte meg ezt a hetvenöt évet egy középosztálybeli magyar családnak a gyermeke, hogyan nőtt fel, milyen légkörben, mit hozott a szülői házból, az iskolából, mit nyújtott számára a környezete. Végül jó lenne megírni a rezümét is, hová jut el az ember idős korára, milyen tapasztalatok birtokába jutott. — Ez még csak terv, vagy már dolgozik is a regényen? — Dolgozom már a regényen, amely — úgy érzem — eddigi legnehezebb munkám lesz. Ugyanis ez nem egy napló, nem önéletrajz, nem is családregény, bár az egész közeli rokonságom felvonul benne... Töredékekből, mondhatnám mozaikszómén állítom össze a regényt. — Az imént arról beszélt, egyidős a volt köztársasággal. Születésének kerek évfordulóját ünnepli... — Erről nem szívesen beszelek. Méltatlan dolognak tartom, amikor egy-egy írót születésének évfordulója ürügyén szólítják meg, csak ilyenkor jut eszükbe az újságíróknak, rádiósoknak, tévéseknek. Aki meg nem hal, mindenki lesz hetvenöt, nyolcvan s ennél több éves is. Az írónál nem ez az igazán elsőrendű kérdés, hanem az írói munkássága, kvalitása... Visszatérve készülő regényemhez... Nem lesz könnyű dolgom a könyv írásakor. Sok rendszerváltást megértem, átéltem, van elég élményanyagom, tapasztalásom, s ez jó, meg az is, hogy nekem különösebb törést, megrázkódtatást az egyes változások sosem okoztak. Talán azért, mert realista ember vagyok, mindig az adott helyzetből indultam ki, tényként fogadtam el, amellyel meg kell birkózni. Úgy érzem, ezt a rugalmasságomat máig sem vesztettem el, viszont, amiben most leledzünk, ezt a kis demokráciát — amely halvány visszfénye annak, amit gyermekkoromban megéltem —, nagyon féltem. Nem szeretném, ha leszűkülne, összezsugorodna, hiszen méginkább ki kellene teljesednie. Emlékszem dolgokra gyermekkoromból... Zselízen éltünk... Az állomásra ki volt írva: Želiezovce, Zselíz. Ez teljesen természetes volt, meg az is, hogy mi, magyarok az országhatár megváltozása után is ugyanúgy éltük tovább az életünket... Nagyon remélem, hogy az illetékesek megértik és belátják, hogy meg kell adni a nemzetiségeknek azt, ami jár nekik, amit joggal igényelnek és ezáltal a demokrácia is nagyban erősödik, s a jövő nem lesz olyan sötét, amilyennek ma sokan elképzelik, és hát nem egészen ok nélkül, hiszen mindenféle dolog bekövetkezhet még. — Említette, írja már az új regényét. Befolyásolja-e az írót az a tény, hogy nem tudja előre, lesz-e a könyve számára kiadó, vagy sem? — Kiadó lesz, efelől.nincsenek kétségeim. Ha itt nem, akkor Magyarországon, de miért ne lenne itt is? Azt hiszem, azoknak a kiadóknak, akik ismerik munkáimat, nem rosszak a tapasztalataik, nem hinném, hogy könyveimet nem lehetne eladni. Mindenesetre jobban örülnék, ha itthon találnék kiadót, mintha át kellene mennem Magyarországra. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA 6 A HÉT
