A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-19 / 8. szám
ÉGTÁJAK L. P. Hartley Halálugrás A cirkuszigazgató gondterhelt volt. A látogatottság csökkent, és akik egyáltalán eljöttek — jobbára gyerekek —, figyelmetlenül üldögéltek, édességet majszoltak, vagy fagylaltot nyalogattak, időnként beszélgettek, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettek volna a mutatványra. Csak a pónikra kíváncsi fiatalok és a kisgyermekek árultak el némi érdeklődést. A bohóctréfák laposan sültek el, hiszen ezek a viccek utoljára 1939 előtt nevettették meg az embereket. Ez a kritikus időpont sok mindennel együtt mintha még az emberek humorérzékét is megváltoztatta volna. "Elcsépelt", legyintettek mindenre, s a direktor bizony nem szívesen hallotta ezt a szót. De hát mit is akartak a nézők? Valamit, ami az igazgató szemében ostobábbnak, ízetlenebbnek tűnt a régi vicceknél. Nem kellett ezekben fején találni a szöget, elég volt mellócólozni. Olyan vicceket találtak ki, melyeknek nem volt csattanója, nevetségesek is voltak, meg mulatságosak is: felületes tréfák, melyek a trófamester ellen irányultak. A bohócok elég ügyesen halandzsának, de az új közönség ezt sem vette be, mert a zagyvaságok még mindig túl értelmesek voltak, mondanivalójuk túl világos volt. Jobb lenne talán, ha csak locsognának. Meg kell változtatni a stílusukat, meg kell találni azt, ami az embereket igazán megnevetteti, amennyiben egyáltalán meg lehet őket nevettetni. De az igazgató már túl volt az ötvenen, és ami azt illeti, a régimódi tréfák idején sem volt humora. Mi is volt az a szó, amit most egyszerre mindenki használt: "fásultság"? A közönség mindenbe belefásult, még a gyerekek is mintha már mindent láttak és hallottak volna; még azok is, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy láthattak vagy hallhattak volna bármit is. — Mit tegyünk? — kérdezte a feleségét. A frissen felhúzott cirkuszi sátor alatt álltak, s azon tűnődtek, hány hely marad majd üresen az első előadáson. — Ki kell találni valamit, különben pórul járunk. — A humoros számokkal nem tudom, mit tehetnénk — mondta az asszony. — Talán magától is megoldódik a probléma. Változnak az idők, sok régi dolog újra divatba jön, mint például a régi táncok is. De valamit azért megpróbálhatunk. — Mit? — Egy veszélyes, de csakugyan veszélyes számmal kell kijönni. Azt sosem unja meg a közönség. Tudom, hogy nem szereted, én se rajongok érte, de mikor az a "Háláltál" számunk volt... A férfi hatalmas, izmos mellkasa megrándult a vékony ing alatt. — Tudod, mi történt akkori — Igen, de nem a mi hibánkból. Mi tisztáztuk magunkat. A férfi a fejét rázta. — Az ilyesmi mindenkit felzaklat. Emlékszem, hogy dőlt utána a közönség: falkában jöttek, hogy lássák azt a helyet, ahol az a szerencsétlen ember meghalt. De a mieink kikészültek, és nem is tudom, milyen sokáig nem voltak képesek jó produkcióra. Ha megint egy Halálfalat akarsz, ón nem vállalom — egyébként is hol találnál valakit, aki megcsinálná? Főleg egy oroszlánnal a biciklijén, az egész számban az a fő attrakció. — De olyan szám is van, ami nemcsak veszélyesnek látszik, hanem valóban veszélyes is. S az a lényeg, hogy az is legyen. — Talán van valami ötleted? Mielőtt az asszony válaszolhatott volna, egy ember lépett hozzájuk. — Elnézést a zavarásért, de valaki beszólni szeretne magukkal — mondta. — Mit akar? — Azt hiszem, munkát keres. — Hozza be — szólt az igazgató. A férfi megjelent kísérőjével, aki aztán magára hagyta. A jövevény magas volt és hirtelenszöke, szeme sárgásbarna, mint az oroszláné, bajusza ritkás. A korát nehéz lett volna meghatározni, úgy harmincöt körül lehetett. Levette viseltes, barna kordsapkáját, és várt. — Hallom, nálunk szeretne dolgozni — szólt az igeizgató, miközben a felesége alaposan szemügyre vette a váratlan jelentkezőt. — Hát tudja, éppen elegen vagyunk. Idegeneket 12 A HÉT
