A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-19 / 8. szám
meg különben sem szokásunk alkalmazni. Van valami ajánlólevele? — Nincs, uram. — Félünk, hogy akkor nem segíthetünk magán. Mégis, legalább a forma kedvéért^ mondja meg, mit tud? Mintha csak a sátor magasságát méregetné, a férfi fölnézett a tetőre, oda, ahol a ponyvát tartó rudak a vászonnal összeértek. — Húsz méter magasról beleugrom egy három méter hosszú, másfél meter széles és másfél méter mély víztartályba. Az igazgató rámeredt. — Megtenné? — kérdezte. — Hát igen, akkor épp maga az, akire szükségünk van. Bemutatná akár most is? — Igen — mondta a férfi. — S megtenné vízen égő benzinnel is? — Igen. — De hát van ilyan tartályunk? — kérdezte az igazgatóné. — Ott van a régi Hableány tartály. Az éppen megfelel. Hozasd be. Míg a tartályt behozták, az idegen körülnézett. — Talán meggondolta magát? — kérdezte az igazgató. — Nem, uram. Csak gondolom, kéne valami fürdőnadrágféle. — Mindjárt megkapja. Megmutatom, hol öltözhet át. Kivezette az idegent, és aztán, mikor visszajött, odalépett a feleségéhez. — Mit gondolsz, hagyhatjuk, hogy megpróbálja? — kérdezte az aszszony. — Az ő nyakáról van szó. Veszélyes produkciót akartunk, hát most megkaptuk. — Igen, tudom, de... — A többit elnyelte a hosszúkás, szarkofágszerű tartályt vontató targonca csikorgása. Ólmozott oldalain domborított sellők játszadoztak. Az emberek egymás közt morogva, dohogva helyére illesztették, nem messze a sátorrúdtól. Aztán hosszú öntözőcsövet erősítettek a csaphoz, s nemsokára sustorogva, bugyborékolva ömlött a víz a tartályba. — Sokáig készülődik — szólt az igazgatóné. — Talán el akarja dugni valahová a pénzét — nevetett a férje, majd hozzátette: — Azt hiszem, a benzint el is hagyhatjuk. Végre a férfi előbukkant az egyik függöny mögül, s lassan közeledett feléjük. Magas volt, szikár és izmos. Testén úgy elállt a szőr, ' mintha felfésültók volna. Csípőre tett kézzel állt előttük, tetőtől talpig libabőrösen. Egyszerre ásítási roham fogta el. — Hogy jutok fel? — kérdezte. Az igazgató meglepődve mutatott a létrára. — Hacsak nem mászik szívesebben a rúdon, vagy nem húzatja fel magát! A tető alatt talál egy trapézt, azon megvetheti a lábát! Az ember már indult is fölfelé a krómozott lépcsőkön, mikor az igazgatóné utánaszólt: — Nem gondolta meg magát? — Nem, asszonyom. Túl magas volt ahhoz, hogy a trapézon kiegyenesedjék, a ponyva a fejét súrolta. Meggörnyedve egyensúlyozott tizenkét méterrel a fejük fölött, majd széttárta a karját, mintha a levegő ellenállását próbálgatná. Aztán fejest ugrott a mélybe, de az igazgatóné ezt már nem nézte. Félrefordult, míg a csobbanást meg nem hallotta, s meg nem pillantotta a csillogva felcsapódó vékony vízsugarat. A férfi mellmagasságban állt a tartályban. Aztán átvetette magát a peremén, s a porondon át feléjük közeledett. Testéről csöpögött a víz, nedves lábára fűrészpor tapadt, sárgásbarna szemei kissé véresek voltak. — Ragyogó — mondta az igazgató, és megragadta a férfi fénylő kezét. — Elsőrangú produkció, dőlni fog a pénz a kasszába! Mennyit akar? Heti tizenöt font megfelel? A férfi a fejét rázta. Csapzott hajáról vállára csepegett a víz, kölcsönvett fürdőnadrágjáról is patakokban folyt le izmos combjaira. Jóvágású férfi, tetszene a nőknek. — Akkor legyen húsz. A férfi még mindig a fejét rázta. — Legyen hát huszonöt. Ennél többet senkinek sem adunk. A férfi mintha nem is hallotta volna, csak ingatta a fejét jobbra-balra. Az igazgató és a felesége gyors pillantást váltott. — Nézze, figyelembe véve, hogy milyen sikere lehet a produkciónak, teszek önnek egy különleges ajánlatot: heti harminc font. Rendben? Megértette őt egyáltalán ez az ember? Ujját a szájába véve, lassan tovább rázta a fejét, inkább magának, mint nekik, mintha fel sem fogná, milyen üzletet ajánlanak. S hogy még mindig nem -válaszolt, a feszültség megtört, s az igazgató ismét eredeti, élénk hangján szólalt meg: — Hát akkor attól tartok, hogy ebből nem lesz üzlet. Most már csak az érdekesség kedvéért árulja el, miért utasította vissza ezt a nagyszerű ajánlatot? A férfi mély lélegzetet vett, s hosszú hallgatását megtörve így szólt: — Most csináltam először, és elment tőle a kedvem. Ezzel sarkon fordult, s hosszú lábain az öltöző felé tántorgott. Az igazgató és a felesége egymásra meredt. — Életében először csinálta! — mormogta maga elé az asszony. — Először! — Nem tudták, mit mondjanak neki, dicsérjék vagy korholják, szidják vagy szánják; várták, hogy visszatér, de nem jött. — Megyek, megnézem, hogy nincs-e valami baja — mondta az igazgató. De már két perc múlva újra ott volt. — Nincs sehol — mondta. — Biztosan kisurrant a másik ajtón, az az ütődött! Dezsényi Katalin fordítása J. Polák illusztrációja ÉGTÁJAK r \ Ivan Blatný versei Műhely Nyelvek Lhoták színes képe a könyvem borítóján Gyűl a gyaluforgács dudorászva dolgoznak az ácsok a könyvemmel együtt az íróasztalomon hever forgács forgácsra gyűl Pinesben Az ifjú Krisztus nevelőapját nézegeti Az ifjú Krisztus már egész Názáretet ismeri Kimondhatatlanul boldog vagyok ha gépelés közben rápilmindegyik szomszédját s Gallilea határain túl is mindenkit lantok a forró zsidó Palesztinában David Westbrookot felszarvazták hol héberül verselnek a költők. Az erdő a műhelyem A Pines angolul fenyőfákat jelent. Tóth László Fordítása V J A HÉT 13
