A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
MINERVA Fa Nándor sikerének titka: a lelkierő Hetek óta feszült izgalommal várjuk a híreket Fa Nándor és hajója sorsáról. A bátor magyar vitorlázó, egy tengerrel nem rendelkező, közép-európai kis orszárj fia lépést tud tartani a nagyhagyomanyú tengeri hatalmak versenyzőivel. Kitűnő vitorlázása, előkelő helye az élbolyban még akkor is csodálatot érdemel, ha tudjuk, hogy hajója a modem technika minden vívmányával — az automatakormánytól, a radaron át az édesvízelőállító berendezésig — ellátva megkönnyíti haladását a Vendée Globe Föld körüli versenyén. Mert négyszemközt lenni az Óceánnal, magányos vitorlásként, önkéntes hajótöröttként szelni a hullámokat — nos, ez elsősorban nem technika, hanem lelkierő kérdése! Az Óceánt ugyanis át lehet szelni egy kis lélekvesztőn is, élelem-, édesvíztartalék, sőt, rádió és radar nélkül is, vagyis olyan feltételek közt, amelybe az akaratán kívül hajótörötté vált ember csöppen. Bombard doktor "eretnek" ötlete 1952-ben egy 28 éves francia orvos, Alain Bombard egy öngyilkossági kísérletnek is minősíthető tervet forgatott a fejében. Már medikus korától érdekelte az emberi teljesítőképesség, s azon belül is a lelkierő szerepe a nélkülözések elviselésében. Lévén a tenger szerelmese, kitűnő úszó, vitorlázó, figyelme a hajótöröttek sorsa felé fordult. Áttanulmányozta a híres régi hajótörések történeteit. A Méduse nevű hajó 1816-ban Afrika partjaihoz közel futott zátonyra. A hajó 149 főnyi személyzete, utasa egy hevenyészve összetákolt tutajon próbálta megtenni a 180 kilométernyi utat a szárazföldig. A tutajra 12 nap múlva talált rá egy hajó — a 149 utasból csak tizenöten voltak életben. (A tragédiát Géricault-nak a Louvre-ban őrzött festménye tette világszerte ismertté.) Még elgondolkodtatóbb volt Bombard számára a Titanic esete. Az 1912-ben jéghegynek ütközött óceánjáró utasait mentocsonakokba szállították át. Az első segítő hajó már órával Mottó: "Legendák hajótöröttjei! Én tudom, hogy nem a tenger, nem az éhség, nem a szomjúság okozta halálotokat, hanem miközben rikoltozó sirályok keringtek hánykódó csónaktok felett, a rettegés volt a vesztetek." Alain Bombard az SOS leadása után a helyszínre ért, s már ekkor több halottat s elméjében elborult embert találtak a mentőcsónakokban. Bombard mint orvos jól tudta, hogy ilyen rövid idő alatt az ember nem halhat sem éhen, sem szomjan. A Méduse tutaján, a Titanic mentőcsónakjaiban a kétségbeesés, a reménytelenség szedte áldozatait. Bombard tehát kimondott egy feltételezést: A hajótöröttek legtöbbje előbb meghal, semmint a környezeti s élettani feltételek önmagukban véve halálossá válnának. Ha sikerül leküzdeni a kétségbeesést, a reménytelenséget, a hajótörött akár heteken át életben tarthatja magát, akár a tenger hullámain is. Hipotézisét a szakembe/ek többsége kétkedve fogadta. Kétkedésük fokozódott, sőt, egyesek Bombard elmeállapotának épségét is megkérdőjelezték, amikor bejelentette, hogy egy felfújható mentőcsónakon, minden élelem- s víztartalók nélkül átkel az Atlanti-óceánon. Mentőcsónakja egy dingi típusú — egyárbocos, dióhéj formájú — vitorlás volt. A patkóra emlékeztető gumicsónakot a hátsó részén egy deszkalap tartotta össze. Bombard a lélekvesztőnek az. Eretnek nevet adta, hogy ezzel is bosszantsa az ortodox beállítottságú hajózási szakértőket. "Üzemanyaga" az északkeleti passzátszél lesz, amely Észak-Afrika partjaitól a Karib-tenger felé fújdogál — állandó irányát s alig ingadozó erősségét már a Kolumbusz korabeli hajósok is kihasználták az Új Világ megközelítésére. Bombard adóvevőt nem vitt magával, mindössze iránytűje, térképe s néhány a navigáláshoz szükséges műszere (szextáns) volt. A vésztartaléknak szánt élelmiszeres dobozokat vízhatlan zsákokban tanúk előtt lepecsételtette, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy útja során nem fog hozzájuk nyúlni. A "sósvízi ember" konoksága 1952. október 19-én, vasárnap vágott neki Bombard a nagy útnak, a Kanáriszigetek Las Palmas nevű kikötőjéből. Ettől a naptól kezdve "sósvízi ember"-ré változott — az elnevezést a polinéziai bennszülöttektől kölcsönözte, akik szintén a tenger termékeiből élnek. Terve a következő volt: az északi szélesség 28. és a nyugati hosszúság 15. fokától dél-délnyugati majd nyugati irányba vitorlázva el kell jutnia a nyugati hosszúság 60. fokáig. Feltételezése szerint az északi szélesség 12—18. foka közt fog partot érni a Kis-Antillák valamelyik szigetén. Mivel mindenben ragaszkodott egy igazi hajótörött feltételeihez, az ivóvizet és az élelmet is a tengerből szerezte be. Már korábbi, Földközi-tengeri útja során bebizonyította, hogy a tengervíz kis mennyiségben fogyasztva igenis iható, s nem okoz veseműködési zavart. Később a kihalászott halak testéből facsart ki magának — mint más a citromból — az édesvízhez hasonló levet, illetve egy két kiadós zápor során a csónak első részét fedő ponyva gyűjtött számára több liternyi esővizet. Napi egy két kanálnyi, a tenger felszínén úszó planktonból fedezte szervezete C-vitamin igényét — enélkül ugyanis hamarosan skorbutban, a tengerészek rettegett vitaminhiánybetegségében szenvedett volna. Az energia- és fehérjeigényét a tengerből kihalászott aranydurbincsok, illetve a vitorlának nekirepülő s a ponyvára lepotyogó repülőhalak húsa elégítette ki. Csónakja fenekén ugyan ott lapult az amerikai mentőcsónakokhoz rendszeresített halászfelszerelés is — lepecsételt dobozban: Bombard ezzel a segítséggel sem kívánt élni. Rájött ugyanis, hogy az aranydurbincs kopoltyúja mögött egy kampó alakú csont van, amely nagyszerűen használható horogként. Egy zsineg végére kötötte a csontot, csalétkül repülőhalat tűzött rá. Négyszemközt az Óceánnal
