A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
LÁTOGATÓBAN A csoda elmaradt Beszélgetés KOVÁCS MAGDA írónővel — Kedves Magda, ritkán van alkalmam találkozni veled, de talán maga az olvasó is így van vele. Ha jól emlékszem, legutoljára 1989 vagy 1990 táján találkoztunk egy Pozsonyban megrendezett tanácskozáson. Forrt a politikai, társadalmi élet, s ez nagyon sok embert igencsak lelkesített. Ha jól emlékszem, készítettem veled akkor egy rövid interjút. Azt mondtad, hosszabb kihagyás után újra írni fogsz. Betartottad a szavad... többé-kevésbé... — Többé-kevésbé. Sikerült ugyanis ’összehoznom’ egy mesekönyv kéziratát. Akkoriban valóban nagyon lelkes voltam, valami nagy-nagy csodát vártam. A csoda elmaradt... szerintem. — Persze attól függ, mi volt a csoda, amit vártál... — Azt reméltem, hogy majd megtisztul a világ, de be kellett látnom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Türelmetlen vagyok, azt hiszem, mert végül is azzal, hogy egy társadalmi forma megszűnik, az emberek gondolkodásmódja, a világról alkotott képe, felfogása nem változik meg. Ehhez egy nemzedéknek kell felnőnie. Az én nemzedékemet, meg az előtte járót olyannak kell elfogadnom amilyen, és tudatosítanom kell, hogy nem fognak már olyanná változni, amilyenné szerettem volna. Ennek ellenére sok szép dolgot látok kialakulóban. Korántsem elkeserítő a helyzet, a most tapasztalható negatív jelenségek természetes velejárói minden átalakulásnak. Ahol nagy változások zajlanak, ott bizonytalanság, felfordulás, útkeresés is van. — Azt mondod, vártad az emberektől, a környezetedtől, vagy talán mindenkitől, hogy megváltozzon. Ilyen belső igényei akkortájt sok embernek voltak. Úgy hiszem, te az a fajta ember vagy, aki ha másoknál változást remél, önmagán is tapasztal valamiféle változást... Megváltoztál? — Mindennap változunk. Ez talán közhelyként hat, de így van. Negyvenhat éves vagyok, és azt hiszem elmélyültebb. Ezt olyankor tapasztalom, amikor írás közben ’befelé’ hallgatok. A mindennapi életben olyan vagyok, mint voltam, legalábbis barátaim, ismerőseim azt hiszik, pedig változtam. Jóval komolyabb vagyok és jobban tisztelem az életet, mint mondjuk tíz—tizenöt évvel ezelőtt. Sok dolgot fontosabbnak tartok, mint régen. Például a családot, a családi életet, a kis emberközössógek összetartozását, a gyermeknevelést... Végül is a világ sorsa azon múlik, milyen felnőttek lesznek a gyerekekből, milyen világot fognak majd kialakítani. Agresszív, rombolni, ölni vágyó világot, vagy pedig az életet szeretőt, tisztelőt. — Ezek a dolgok régen miért nem voltak számodra fontosak? Talán azért, mert fiatal voltál, és az embernek bohó ifjúsága idején nem ez a legfontosabb gondja? Vagy azért, mert az eltelt idő során anya lettél, felneveltél egy lányt, aki ma már főiskolás... — Mind a kettő igaz. A fiatalságnak van egy védőpajzsa, a maga belső szépsége, ragyogása és tisztasága. Ez védi meg a világgal szemben, én legalábbis fgy gondolom. Ifjú koromban egészen sértetlen voltam. A sebeket idősödvén, később kaptam, amikor az említett pajzs, ha végleg nem hullott is le rólam, de azért repedezni, pattogni kezdett. A fényből, belső melegségből kihunyt valami. Ez az egyik dolog. A másik pedig, hogy valóban felneveltem egy gyermeket, s eközben nagyon sokat tanultam az életről, a világról. S van egy harmadik dolog is... jóval agresszívabb a világ, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkor nem kellett annyira félned, mint most. Azelőtt például sosem féltem éjjel az utcán. Most már nappal is -félsz. Több volt bennem az emberek iránti bizalom... gondolom nem alaptalanul. — Ahogy korosodik az ember, úgy válik sérülékenyebbé? Letöredezik a védőpajzs, mondod. Idősödvén válik tehát védtelenebbé? Vagy ez sokkal bonyolultabb? — Nagyon bonyolult kérdés ez, nem lehet általánosítani. Én így vagyok vele. Hogy érzékenyebb lettem-e, vagy az ember egyre inkább tudatosítani kénytelen, hogy minden véges? Soha nem hittem, hogy létezik a "vég”. És most már tudom. Belekerült a vérkeringésembe, a szervezetembe, a telkembe, hogy egyszer végeszakad a földi létemnek. Ezt talán azért élem át egyre intenzívebben, mert sok mindent nem csináltam meg, és tudom, hogy már nem is fogom elvégezni, mert egyszerűen nincs rá időm. Vannak irodalmi művek, amelyeket már nem lesz időm elolvasni, vannak nyelvek, amelyeket már nem fogok tudni megtanulni... Sok mindent el kellett volna végeznem, de már nem tesz rá időm, s ez az, ami nagyon fáj, s ettől teszek talán egyre inkább sérülékeny. — Említetted, hogy meséket írtál, írsz. Végül is miért tértél át a mesékre? Persze elbeszéléseidben, novelláidban is benne van a mesei elem, ez azonban a te világodból, életedből táplálkozik. Gyermekeknek szánod a meséidet, vagy senkinek sem címezed őket? — Nem címezem senkinek a meséimet. Talán azért írom őket, mert igazán sosem tudtam elfogadni a világ törvényeit. A mesében a törvényeket szét lehet zúzni és új világot lehet teremteni. A mesékben elbújhatsz, ha úgy érzed űzött vad vagy, de végleg sohasem szabad ott maradnod. Szeretném, ha a világ olyan lenne, mint a mesében, ahol a zavaró elemeket ki lehet iktatni, ahol minden fényes, ragyogó, ahol nem ölnek meg senkit. Nekem ugyanis nagyon fáj az, ami ma a világban történik. Fájnak a háborúk, az éhezés... — Mesével védekezel ellenük? — Igen. De mint említettem, a mese jó a menekülésre, ám nem szabad benne maradni, elrejtőzni. Elő kell jönni és elfogadni a világot olyannak, amilyen. — Ha keveset is, mégiscsak írsz. Ez a jövőre is vonatkozik? Rá kellett bírni magad az írásra, vagy könnyedén, belső kényszerítés nélkül írsz? — Kívülről is segíteni kell egy kicsit. Szerencsére mindig akad valaki, aki segít, amikor majdnem végérvényesen abbahagyok mindent. Tőzsér Árpádnak ígértem meg, hogy írni fogok az Irodalmi Szemlébe. Jólesett, hogy szólt nekem. — Ebből arra következtetek, hogy a fejedben, a telkedben, a gondolataidban mindig ott van egy-egy elbeszélés-, novella-embrió. Úgy látszik, külső segítség kell hozzá, hogy a világra jöjjön. — Igen. Pontosan így van. Ha úgy tetszik, naponta írok a fejemben. Mosogatás, takarítás, mosás közben beugrik egy szikra, egy gondolat, és én ezt szépen kibontom magamban. Még szerencse, hogy időnként elmondom a lányomnak, jegyezze meg őket, mert az utóbbi időben felejtek. A lányom megjegyzi a témákat, történeteket. Szeretném őket minél előbb feldolgozni, nagy igényességgel megírni, de ehhez idő kell... — Könnyebben menne minden, ha nem kellene mosnod, főznöd, takarítanod... — Tanítanom... egyebekről nem is beszélve. Én olyan típusú ember vagyok, aki szeret intenzíven élni. Szeretem magam szétosztogatni. — Tehát azt tenni, amit az adott pillanatban a legfontosabbnak tartasz. Gondolod, hogy az írás ráér, ahhoz nyugalom kell... — Igen. Mindig arra gondolok, hogy az írás holnap is ráér, mert ma egy emberen kell segítenem, egy másiknak meg el kell intéznem az ügyes-bajos dolgát. A legfontosabb mindig az ember. Majd holnap írok... ám "holnap" megint halaszthatatlan dolgom akad. Mindez hosszú távon az írás rovására megy. Még mindig kevés az időm, pedig azt hittem, ha felnő a lányom időmilliomos teszek. Nem így történt. — Tehát te önmagadat mindig ’félreteszed". — így van, mert ón ilyen alkat vagyok. Ettől persze belül szenved az ember, őrlődik, mert a "bent" maradt novellák fájnak, nyüzsögnek, kiabálnak, követelőznek, a világra akarnak jönni. L. DUSIK ÉVA 6 A HÉT
