A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-12 / 7. szám
FIGYELŐ v A sziléziai németek autonómiatörekvése Nem kis aggodalmat kelt Lengyelországban Szilézia német lakosságának autonómiatörekvése, s érzékeny reakciókat vált ki a lengyelek számára visszatetsző, milliók halálára emlékeztető jelképek megjelenése. Az egykor Németországhoz tartozó opolei vajdaság negyven helységében állítottak a köztereken emlékműveket, helyeztek el emléktáblákat, amelyek a két világháború idején falvak és városok német katonaként elesett lakóinak emlékét idézik. Az eddig rejtegetett, többségében 1945 eköttről származó Wehrmachtsisakkal, vaskereszttel és fekete sassal "díszített" szobrokat eredeti helyükre tették vissza, s a "hősi” névsorokon nem egy esetben háborús bűnösök is szerepelnek. "Soviniszta, törvénytelen és büntetendő cselekménynek" minősítette szóvivője útján kiadott közleményében Walesa is az emlékműállításokat, amelyek, tette hozzá az államfő, "nem szolgálják az európai egységet, s megzavarják az eddigi békés együttélést". Az akciókat szervező Német Kisebbség Társadalmi-Kulturális Társaságának, a nemzetiség legjelentősebb lengyelországi szervezetének vezetője, Henryk Kroll elismerte, hogy követtek el hibákat, ám, hangsúlyozta, a sziléziai németek lojálisak Varsóhoz. A sziléziai események talán a lengyelországinál is nagyobb riadalmat keltettek német politikai körökben. Bonnban már többször utaltak arra, hogy a német kisebbség nem határolja el magát eléggé a szélsőségektől. Jellemző példája ennek, hogy az Opole melletti Dziewkowicóben tábort verhettek a német Nemzeti Offenzíva elnevezésű revizionista szervezet tagjai. A fasiszta fiatalemberek álma Nagy-Nómetország. Úgy vélik, hogy a második világháború a zsidók miatt volt, a gázkamrákat az izraeli propaganda találta ki, s a "fajkeveredós" megbocsáthatatlan bűn a szemükben. Céljuk, hogy Szilézia előbb autonómiát kapjon, majd hosszabb távon olvadjon be Németországba. A hivatalos Lengyelország sokáig nem vett tudomást arról, hogy országában németek élnek. A sziléziaiak két nemzedéken át legfeljebb a családban beszélhettek németül. A kisebbségek önazonossága 1989 óta szabadon vállalható, annak ellenére, hogy a nemzetiségi törvény még csak most készül. A mintegy 800 ezerre tehető lengyelországi német kisebbség nagy része a földrajzi-történelmi egységet alkotó Felső-Sziléziában, Opole, Katowice és Czestochowa vajdaság területén él. A lakosság harmada német, és képviselőik minden szinten megtalálhatók. A szenátusba egy, a Szejmbe pedig hót honatya került be közülük. A Sziléziában felépült gondpiramis három részből áll — magyarázza Witold Pawlowski, a Polityka című hetilap szakírója. Egyrészt az átlag lengyelek, főleg az idősebbek, úgy vélik, ami fegyverrel nem sikerült a németeknek, azt most elérik pénzzel. "Kivásárolják alólunk az országot" — mondogatják sokan. Ezzel a szemléletmóddal ütközik a német kisebbség önmagára találása. Mindez összefonódik, a nagyipar összeomlásának problémájával, amely különösen erősen jelentkezik Sziléziában. E térség lakossága komoly identitászavarral is küszködik. Van, aki sziléziai lengyelnek vagy németnek, mások a jelzőt elhagyva lengyelnek, illetve németnek érzik magukat. Az itt élő németek helyzetét bonyolítja, hogy 1989-ben — a német—lengyel viszony normalizálásakor — Bonn sokat ígért a sziléziaiaknak. A gazdasághoz fűzött álmokat aztán elsodorta a német egyesítés, amely után Szilézia másod-harmadrendű üggyé degradálódott. Ellentmondásos az is, hogy az itt élők nem, vagy csak erős dialektusban beszélnek németül, mivel e nyelv használata 1948-tól tilos volt, ugyanakkor a német alkotmány németként értelmezi a határon kívüli kisebbséget. így gyakorlatilag minden harmadik sziléziai potenciális német útlevéltulajdonos. Sok fiatal emigrált azért, hogy tanulhasson, s többen hagyták el szülőföldjüket a katonai szolgálat elől menekülve. A sziléziai németség identitásproblómáját fokozza, hogy az anyaországban harmadrendű állampolgárnak érzik magukat, hisz már a keletnémetek is előttük vannak. A német útlevél és a márkasegélyek miatt ugyanakkor ferde szemmel néz rájuk a sziléziai lengyel is. Közöttük akad olyan túlzó vélemény is, amely az ötödik hadoszlopnak tartja a német kisebbséget. Visszatetszést kelt az utcák átnevezése, egyrészt azért, mert a lengyel—német alapszerződés nem engedi a kétnyelvű táblákat, másrészt mert a visszatérő német nevek a harmincas éveket idézik, amikor pedig, tudjuk, Hitler volt itt az úr. Szakértők szerint a megoldást csak az idő hozhatja meg. Legalább húsz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy lengyel—német Elzász, s a gazdasági egység megvalósuljon. Ezt az időt kell addig is konfliktus nélkül túlélni. Varsó egyébként nyugodt, míg Katowicében, Opoléban idegesen reagálnak a sziléziai problémára. Itt mindenben politikát látnak, s a helyi politikusok gyakran a nómetellenessógre, a fenyegetettség érzésére építenek. így aztán a német válasz is gyakran a legfrusztáltabb erők véleményét tükrözi. S. G. Illusztrációs kép: VI. Bilský A HET 5
