A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-05 / 6. szám
ELŐ MÚLT KIS PALÓC NÉPRAJZ Gyermekhalandóság, mcgkereszteletlen és halva született gyermek A betegség, sőt, a halál, azaz a vég, sokszor már a kezdetnél is erőteljesen érezteti "jelenlétét". A szülő nőt és a csecsemőt ennek bekövetkezhetősége valamikor még inkább veszélyeztette. Régen mindezt elsősorban babonás cselekedetekkel próbálták kiküszöbölni. S ha a halál mégis bekövetkezett, a hiedelmek egész sora vette azt körül. A népi hiedelem szerint ha a csecsemő azon a napon született, amikor a faluban halott volt, s annak sírját ásták, ezt mondták: "Nos, most mán meg fog halnyi a gyerek is!" (Csáky Józsefije Velebný Margit, 1908, Kelenye). * halála felett rendszerint édesanyjuk szokott a legmélyebben bánkódni, hiszen csak ő volt abban a helyzetben, hogy a kialakuló egyéniség legkorábbi megnyilatkozását figyelemmel kísérhette. Ő már valakit gyászol, mig mindenki más — sokszor a gyerekkel csak nagyobbacska korában foglalkozni kezdő apa is — csak egy gyermek elvesztése miatt bánkódik" (Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás. 1987, 93—94. p.). "A palóc menyecske — olvassuk egy másik néprajzi tanulmányban —, midőn elhalt első szülöttjét a temetőbe kíséri, fejét mély gyásznak jelzéséül »piros kendővel« szokja bekötni" (Pintér Sándor: A palócokról. 1880, 28. p.). Az ipolyfödémesi plébánia Halotti anyakönyvének III. kötete 3 és fél évtized alatt 724 halálesetről tett említést. A két, fél-félezer lakosú falut, Ipolyfödémest és filiáját, Kelenyét figyelembe vévé ez igen magas halálozási arányszámra enged következtetszületett gyengeség, koraszülött" (Csáky Károly. Az emberélet fordulói az egyházi anyakönyvek tükrében. Kézirat. Néprajzi Múzeum. 1988). A halva született gyermekkel kapcsolatban is több adatközlést gyűjtöttünk. Az idevonatkozó recens anyag a Középső-Ipoly mentén és a Börzsöny táján is hasonló. Az ilyen gyermeknek már nem adtak nevet, s nem is szertartással temették őt. Egy damásdi asszony, aki gyermeke születésekor Cserháthalápon lakott férjével, az alábbi esetet mondta el: "Csak oda tettük ki, nem temetőbe, mer a temető nagyon messze vót. Hova vigyük azt a kisgyereket ollyan nagy hóba'! Hát oszt az uram elvitte oda ki. Kis koporsót csinát neki, és kivitte oda a határ szélire, és ott eltemette" (Ziman Jánosné Ziman Anna, 1909, Ipolydamásd). Letkésen a halva születettet a temető szélébe temették, "mer annak ugye mán nem vót temetés. Valami dobozba tették" A születés szokás- és hiedelemköre Az állapotos asszonynak nem ajánlották, hogy gyereket tartson keresztvíz alá, mert akkor a megkeresztelt, vagy a születendő csecsemő halt meg. Az anya halott gyermekét nem tehette a koporsóba, mert akkor az. őutánna születendő gyerekei sem maradtak volna életben" (Manga János: A visszatért Felvidék néprajza. 1939. 222. p.). Az adatközlésekből és az. anyakönyvekből egyaránt tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőtt szülés közben több nő is meghalt. Ha ilyen eset történt, "A gyerekvei ki költött szoptatnyi az asszony tejit, hogy az is meghaljon" (Mihály Józsefné Mihály Julianna, 1910, Tesmag). Persze nem érvényesültek mindig és mindenütt ilyen kemény íratlan szabályok. Letkésen például ezt közölték: "Ha meghalt az. asszony, hát eltemették. Az gyereket oszt nevelte a nagymamájja, vagy a hozzátartozó" (Dudás Jánosné Simon Ilona, 1914). Viszont a Középső-Ipoly mentéről más megrázó szokásról is hallottam: "Amellyik gyerek úgy született, hogy valami hibájja volt, nem adtak neki szopnyi, hogy meghaljon." Ha mégis bekövetkezett a baj, a csecsemő halálát egykor könnyebben elviselték a hozzátartozók. Csupán arra ügyeltek, hogy mielőbb megkereszteljék az újszülöttet. "Mert az nem baj, ha meghal a csecsemő, de ha megkereszteletlenül halt meg, az már igazi szerencsétlenség" (Nyáry Albert: A palóc anya és gyermeke. Ethnographia, 1931, 171. p.). "Ha meghalt, meghalt. Majd tessz másik." — mondták az adatközlők is (Nagy Józsefné Ipolyfödémes). S amint Kunt Ernő írja: "A gyermekhalandóság magas száma is hozzászoktatta őket a kisgyermek, a csecsemő halálának elfogadásához. A kisgyermek ni. A 724 halálesetből viszont 243 a csecsemőhalálozások száma, s ez az összes haláleset 33,56 százaléka. 1895-től 1929-ig 149 gyerek halt meg egy és tizennégy éves kora között. Ez a halálozások 20,58 százaléka. A legtöbben 1910-ben és 1895-ben haltak meg. 1895-ben a 42 halott közül 34 volt a csecsemő, illetve a gyérek. Ugyanezek száma 1910-ben 32 volt. Az említett két év nagy csecsemő- és gyermekhalálozását elsősorban a járványbetegségek okozták. 1895-ben a kanyaró, 1910-ben pedig a vörheny pusztított. A csecsemőhalandóság 1914-ben volt a legmagasabb, 18 gyermek halt meg egyéves korig. A három és fél évtized alatt a csecsemők közül legtöbben gyengeség (70), veleszületett gyengeség (72), illetve időtlenség (13) miatt haltak meg. De sok gyereket elvitt a vörheny (41), a bélhurut (31), a kelevény (13), a torokgyík (9) és a torokpenész (8) is. A gyenge, illetve a fejletlen gyermek halálának okát ilyen változatokban jegyezték be: "éretlen, gyengeség, idétlen, vele(Dudás Jánosné Simon Ilona, 1914). Deménden is "kis dobozba tették az illyet", s a temetőbe "külön temették" (Príboj Mihályné Szabó Julianna, 1924). Kelenyén a halva született gyerek a "temetősáncba" került (Csáky Józsefné Velebný Margit, 1908). Régi irodalmi közlésekből tudjuk, hogy a halva született gyermek tetemét a bába egy cserép edénybe helyezte, s esteli vagy kora hajnali időben elásta a falu határának azon a részén, ahová az ilyen halottakat szokták eltemetni, mégpedig minden jel nélkül (Pintér Sándor, 1891. 99. p.). Egy másik közlésben olvassuk, hogy a palócfalvak szélén hajdan egy piramis alakú tömör kőoszlop épült, s ez jelölte azt a helyet, ahová a "pogány" gyermekeket temették egy fazékban. S "akik ezen kőoszlop környékén nyugosszák álmukat, minden hetedik esztendőben éjjeli tizenkét órakor felébredvén; siránkoznak s ha ugyan akkor egy jó léleknek arra vezet útja, ezeket mondja ""én titeket keresztellek az atyának, és fiúnak, és szentléleknek nevében, ámen"", akkor a kisdedek mindannyian mint a szárnyas angyalok repülnek a meny országba; ha pedig éjfélután egy óráig senkit sem vezetnek arra, akkor a kisdedek ismét nyugvó helyükre térnek hét esztendeig, s várják az arra tévedő jó lelket, ki őket a pogányságból felszabaditandja." (Pintér Sándor, i. m. 1880, 26—28. p.). A halva született gyermek lelkének bolyongásáról Ipolyi is értekezik. Szerinte az emberi lélek különös eleme a tűz. A mítoszokban ez vegyül el a tüzes lidérccel és a "késérő szellemekrőli hitnézetekkel", s a bolygótüzek tulajdonképpen a "megkereszteletlen gyermekek lelkei" (Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. 1929. 115.). Csáky Károly A HÉT 7
