A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-05 / 6. szám
OTTJÁRTUNK Restellem a szegénységünket... Patócs Kálmánná "Tisztelt Szerkesztőség! Kérem, segítsenek! Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy Irjak-e, merjek-e segítséget kérni. De ha ránézek négy gyermekemre, látom, más választásom nincs. Gyermekeim életkora: 16, 14, 12, 4 év. Nagyon szomorú vagyok. Legnagyobb gondom, hogy 14 éves fiam cukorbeteg, naponta kétszer inzulint szúrok neki, és naponta húst kellene ennie. Az ő étkeztetése, orvoshoz járása elviszi a pénzünket, mivel csak a férjem keres. De akkor még ott van a másik három gyermekünk, akiket szintén nem akarunk megrövidíteni... Ezerféle dolog kellene — nincs pénzünk a tüzelő kiváltására, a téli melegebb ruházatra... Ezért kérem a segítségüket, bár nagyon restellem a szegénységünket, de más megoldást nem látok. Talán ha közzéteszik e levelemet, akadnak olyan olvasók, akik tudnak és akarnak segíteni családunknak. Hálás szívvel köszönök meg minden csekély adományt. Tisztelettel egy bánatos édesanya: Patócs Kálmánná (Tany)." Andrea. Szilárd. Tibor és Lacika A gazdasági helyzet romlásával — a munkanélküliség növekedésével, illetve az árak emelkedésével egyidejűleg a fentihez hasonló levelek tucatjai érkeznek a lapszerkesztőségekbe. A levélírók között akadnak valóban kilátástalan körülmények között élők, de rafinált adományvadászok is. Sajnos, a lapkiadók jelenlegi szűkös anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy a szerkesztők mindegyik kérés indokoltságáról személyesen is meggyőződjenek, azonban olykor-olykor sort kerítünk a hozzánk bizalommal fordulók felkeresésére. Alábbi beszélgetésünk, amelyet Patócsnével készítettem, is ezt igazolja: — A járókelők biztosan nem gondolnák önökről, hogy megélhetési gondokkal küszködnek, hiszen egy szép emeletes házban élnek... — Házunk — amelyet az apósomék még a házasságkötésünk előtt építettek — mindössze háromszobás. Az emeleti szobában a 66 éves anyósom és a 72 éves apósom ól, nekünk hatunknak pedig a földszinti két szoba jutott. A nagyszülők külön háztartást vezetnek, és néha besegítenek a lányunk öltöztetésébe, hogy ne kelljen szégyenkeznie divatjamúlt ruhákban az osztálytársai előtt. A kertünk is kicsi, nem sok háztáji kerül belőle. Ezenkívül egy tizenhat éves autónk van, amelyet csak nagyon ritkán használunk a benzin megdrágulása óta. Hát, ez az összes vagyonunk! De nem is ezt keveselljük, hanem a napi betevőre valót. A férjem régebben traktorista volt, jelenleg őrként dolgozik a mezőgazdasági szövetkezetben. Havonta 5200 koronát hoz haza, amiből 1720 korona a családi pótlék és az ún. cukorpénz. Próbálom beosztani ezt az összeget, de mindig kellene valami többlet a pluszkiadásokra is. Például az anyósomék váltották ki a tüzelő egy részét is, de már nagyon fogytán van a tartalék, és nem tudom, hogy miből fizetem ki a hátralékot. Festetni is kellene... Andrea lányunk a dunaszerdahelyi egészségügyi szakközépiskolába jár — naponta utazgat, és drágul a bérletek díja is. Nemrég állt elő azzal a kéréssel, hogy vegyünk neki egy másodpercmutatós órát, mivel szüksége lesz rá a kórházi gyakorlat során, a pulzusméréshez. Állítólag az iskolának sem telik a segédeszközök beszerzésére. A kosztot inkább nem is részletezem, hiszen a vasárnapi ebédre hiába rántok ki négy csirkét, mégis alig elég hatunknak. Főleg Tibor fiam miatt, aki másfél éve cukros, emellett éppen abban a korban van, amikor a fiúk egyébként is sokat esznek, így gyakran kilencszer is eszik egy nap alatt. Persze nem sajnálom tőle, csakhát nem telik ennyi élelemre, és a többiektől sem akarom elvonni a betevő falatot... — Nem gondolt arra, hogy Önnek is munkaviszonyba kellene állnia, hogy könnyítsen a család anyagi gondjain? — Az az igazság, hogy fiatalon azért nem engedtek anyuék dolgozni, mert az egyik béna nónómet kellett ápolnom négy és fél évig, amiért csak havi háromszáz koronát kaptam. Azután 21 évesen férjhez mentem, és a tanyi lengyárban szerettem volna elhelyezkedni, de a férjem nem engedett, mert féltékeny volt rám. Később egymás után születtek a gyerekek, és már lekötöttek a háztartásbeli teendők, ezért itthon maradtam. — Kezdettől fogva ilyen nagy családra vágytak? — Nem terveztük, hogy hány gyermekünk legyen. Hormonális problémáim miatt Andrea csak házasságunk negyedik évében született, és mivel ezek a zavaraim nem szűntek meg, elég nehezen vettem észre, hogy ismét teherbe estem. így két—két év múlva megszültem Tibort és Szilárdot, 37 évesen pedig Lacikát. A két nagyobbik fiam Nemesócsára jár alapiskolába. Tibi géplakatosnak szeretne kitanulni, de az orvosok nem javasolják neki ezt a szakmát. Rengeteget járok vele orvoshoz, beutalták már a pozsonyi és a komáromi kórházba is. Pozsonyban engem kioktattak az inzulininjekciózással kapcsolatban, és már a lányom is értene hozzá, de Tibi neki nem engedi, hogy ellássa... talán szégyellj a betegségét. Ráadásul kilenc hétig volt gipszben a lába, mert focizott a társaival, megrúgták, és eltörött a lába. Nagyon nehezen gyógyult. Sajnos, a cukorkönyv alapján is látható, hogy egyre rosszabbak az eredményei. Az orvosok szerint nem olyan a kórház felszerelése, hogy ki tudnák kezelni a betegségéből. — Látom, hogy még mindig áll a karácsonyfa. Jutott pénz valamilyen ajándékokra? 2 A HÉT
