A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-05 / 6. szám
SORSOK • Kezdődik a kezelés Nem kórterem, csak egy egyszerű, emberi léptékű kórházi szoba. Nincs benne semmi különös, mondhatnám majdnem barátságos. Csupán a két hófehér ágy meg egy sor műszer jelzi a szobába belépőnek hol is van, ha netán elfelejtené. Sápadt arcú kisfiú fekszik az ablak melletti ágyon. Mivel rá van kapcsolva a gépekre, nem mozdul, csupán nagy szemével kísér, amíg le nem telepszem mellette. Ha az édesanyja nem említette volna, talán el sem hinném, hogy Palika már tizennégy esztendős. Nem csoda, hogy törékenyebb csontozatú és kisebb növésű, mint kortársai, hiszen kétéves kora óta vesebeteg, és szervezetének működését a gépek biztosítják. Hetente háromszor, sőt, néha többször is rákapcsolják a "művesére" a pozsonyi kramárei gyermekklinika művese osztályán. Palika néz, ahogy elhelyezkedem mellette. Várja, hogy megszólaljak, s ón hirtelen nem is tudom, mit mondjak ennek a sápadt, szép kisfiúnak, mit is kérdezzek tőle. Mosolyt próbálok erőltetni az arcomra. — Mond csak Palika — nyitom ki végre a számat — nem unalmas neked déltől négyig itt feküdni, szinte mozdulatlanul? A gyermek arcán halvány mosoly jelenik meg: — Egy kicsit unalmas, de már megszoktam — mondja csengő gyermekhangon. — Amíg itt fekszem — folytatja — gondolkodom meg olvasok is. Anyuka vett nekem néhány orvosi könyvet, és azokat lapozgatom. — S ha hazamósz? — fűzöm tovább a szót — általában mit szoktál csinálni? Egyáltalán, hogy érzed magad kezelés után? — Egy ideig még szédülök, de másnapra elmúlik. Reggel elmegyek iskolába, otthon tanulok meg játszom a húgommal, aztán másnap megint jövünk a kórházba. A gyerek elmagyarázza még, hogyan működik a gép, természetesen csak a lényeget, mert többet ő még nemigen érthet belőle. Közben figyelem a komoly kis arcot. Hallom, mélyeket lélegzik, mintha fárasztaná a beszéd. így hát Palika édesanyjával, Csémi Eleonórával Brezina doktor úr szobájában telepedünk le. Nórika mosolygós arcú, kedélyes, ám mégis kemény, határozott asszony. Alig múlt harminchét éves. Mély lélegzetvétel után kezdi mesélni történetüket: — Palika kicsi volt még, alig kétéves, amikor észrevettük, hogy beteg. A galántai kórházban megállapították, hogy veseműködési zavarai vannak. Először ott, majd itt, ezen a klinikán kezelték a gyereket. 1990 januárjáig itt próbáltak javítani az állapotán, de túl nagy javulás nem állt be, sőt. Sajnos szinte egyik napról a másikra leállt mindkét veséje, és tudatták velünk, hogy művese-kezelés re van szüksége. — Ez mentheti meg az életét... — Ez, mert itt már más segítség nincs. Közben az orvosok említették, hogy van még egy lehetőség, a veseátültetés. Erre sor is került 1991 márciusában, de a szervezete nem fogadta be az új vesét, ki kellett venni, így újra a műveséhez folyamodtunk. 1992-ben újabb veseátültetésre került sor. Nagy bánatunkra ezt a vesét sem fogadta be Palika szervezete. Ezt is ki kellett venni egy hónap után. Azóta művesekezelósre járunk hetente háromszor, ha úgy kívánja az egészségi állapota, néha többször is. — Gondolom, anyaként nagyon nehéz ezt a helyzetet elviselni... — Erről nagyon nehéz beszélni. Minden anya legnagyobb vágya, hogy a gyermeke egészséges, boldog legyen. Mi a férjemmel igyekeztünk a tényeket elfogadni, hisz nem volt vás lehetőségünk. Elfogadni és szembenézni vele. A gyerek előtt is úgy viselkedünk, hogy ennek így kell lennie, és ezt ő elfogadja. Nem siránkozunk, nem jajveszókelünk előtte, és nem vesszük tragikusan... bár, hogy belül mit érez az ember, nagyon nehéz elmondani... nagyon nehéz. — Az egész életüket úgy rendezték be, hogy Palikának megfeleljen, hogy Jókáról bármikor be tudjanak jönni a gyerekkel, ha szükséges. — A férjem is munkahelyet változtatott, hogy otthon lehessen, ne kelljen ingáznia. Ugyanis Palikával általában én járok Pozsonyba, ő meg addig a kislányunkkal foglalkozik. En Palika miatt nem vagyok munkaviszonyban. Úgy rendeztem be az életemet, hogy mindig mellette lehessek, ha erre Paliba szükség van. Egyébként el kell mondanom, hogy nagyon jók a tapasztalataim az orvosokat, s egyáltalán a velem kapcsolatba kerülő kórházi személyzetet illetően. Nagyon igyekeznek és megértőek. Lehet, hogy azért, mert itt valóban olyan gyermekekről van szó, akiknek sokszor az élete csak egy hajszálon függ. — Palika tizennégy éves, okos, nagy fiú. Mit tud a betegségéről? Ő maga hogyan viszonyul ehhez az állapothoz? — Palika nagyon érdeklődő, szinte • Itt nem fáj? — kérdezi dr. Martin Brezina f1/
