A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-01 / 1. szám
EGTAJAK Gelléri Andor Endre Sietnem kellett. Óbudán jártam, de olyan ósdi utcába kerültem, ahol csak az egyik oldalon fut keskeny járdaszegély — ezekről az utcákról mondják: "Elöl megy a sváb, utána a felesége." Ketten együtt nem fémek el.-Azonkívül pocsék egy sár volt. S a lábamon véletlenül új cipő. No — gondoltam, amikor megláttam egy vónasszonyt magam előtt ballagni —, most aztán kitartás, kitartás. Talán vagy harminc méterre voltam tőle, de máris kivettem: a lehető legvénebbek közül való, kétrét hajlott, bot az egyik kezében, a másikban pedig nagy, puha fekete szatyor. Ösmerem az ilyen véneket. Sápadtak, fogatlanok, erőtlenek, s picire szűkült, félénk szemecskéjük van. Sóhajtva kelnek-járnak; az ember kifordítaná nekik az utolsó fillért is a zsebéből. Ha például ennek a sarkába lépek, szinte űzöm, anélkül hogy szólnék hozzá: megretten majd, s ijedtében még lelép a sárba. S az ilyen vénasszonyok cipője: elöl egy kis talpacska, középen valami ötrétes papirbetét, aztán úgy a sarka felé szétáll a kettős talp és sarok: teljesen elkopva. Oldalt pedig a sok tűzéstől már nem fog a bőr; és a susztercérna mellett folyik be a víz. Istenem — gondoltam —, hát várnak még rád, inkább kiböjtölöm lassú léptekkel ezt az utcát, úgy bizony. Közeledtem. De most az anyó megállt, s valamit művelt. A szatyrot kitette a földre, a fogóján keresztüldugta a horgas botját, aztán így megakasztva terhét, újra nekiindult. Az anyón viseltes, szürke férfikabát volt. S a szemei megvillantak. A szívem is megdobbant. Mi az, mi az ördögöt visz ez az anyó? — mert amint ment, mendegélt, egyszerre a háta kezdett véres lenni, s amint óvatosan közeledtem hozzá: láttam, hogy terjed, mint a ténta az itatóson, az anyó kabátján a vérfolt. Már a szoknyájára kezdett lefolyni, sőt, nagy vérnyomokat hagyott maga után. Az ember ha vért lát: mindig elborzad, rögtön detektív lesz, kíváncsi miféle vér ez, honnan való? — Kérem! — kiáltottam rekedten. Erősen összerezzent, egész vénségével együtt megijedt az anyó. S az arca: sárgás, hegyes állú, fogatlanságtól besüppend ajkú, ráncoktól hálózott szemű... mindez ellenszenvessé tette előttem -— Mitől véres a háta? — mondtam neki, féloldalt nézve rá. Pítyeregni kezdett, majd (ez egészen furcsán hatott rám) leguggolt a maga óvatos mozdulataival, leengedte a szatyrot, aztán egyik kezével a hátához nyúlt, és ijedten tapogatta végig. S nézte előttem az ujjait. Véresek voltak. No — gondoltam, elfogtam valami gyilkost. Ej, éppen nékem kellett ilyesmire rájönnöm. Legszívesebben elfutnék, idehívnék valami rendőrt, intézze el. Hát — mondom — mit visz maga abban a szatyorban? Pislog, s nagyokat sóhajt. — No, mondja már. — Hát vért viszek, fiatalúr. — Oszt milyen vért? — A vágóhídról. Egyszerre másfelé fordult az érdeklődésem. Tehát nem gyilkosság, a szatyorban nincs elvágott nyakú férfi- vagy női fej... tehát vér a vágóhídról. — És minek viszi? Nem erre felelt: — Nemcsak ón hozom, ha várni tetszik, jönnek majd többen is ilyen vénasszonyok meg kisgyerekek. Már ólónkebb lett, beszédesebb, látta, hogy panaszkodhat nékem. Én meg szinte kisürgettem belőle a panaszt. — Ne haragudjék, néniké, de mutassa meg nékem ezt a vért. Valahogy ezt nem akarta. Aztán mégis lehúzta a fekete rongyot, amivel le volt terítve egy lábas. Kék, pattogott zománcú lábas volt. S most, hogy leemelte a fedőjét: szinte színig tele volt félig alvadt vérrel. Piros, kissé már sötét színű vérrel. Szerettem volna, ha gyorsan letakarja, de nem: úgy tartotta el azt a fedőt, mint a bűvész, aki titokról veszi le a fátylat: — Tetszik látni, öt liter. Nincs nagyobb lábosunk. Pedig ha megsütjük, aliq marad a negyede. — Hát sütni viszik, kalács lesz belőle? — Kalács, kalács — bólogatja —, csak egy kicsit sós kalács. Tetszik tudni, már hajnali kettőkor indultam érte. így jutottam ki ötre a Közvágóhídra. Hogy ott mennyit bőgnek, rínak azok az állatok — megborzongott —, de az ember mégis odaadja a lábosát, és jól telemerik. Egészen langyos lesz tőle a lábos. Aztán jövögélek vele haza, és délre megsütjük. Semmibe se kerül, csak hatórai gyalogutamba, és megebédelünk belőle öten. Ha itt tetszene maradni, összetalálkoznék a Tamásinéval. Az még nagyobb lábossal hoz, pedig csak egyedül ól. Hanem olyan apró pogácsákra szaggatja, ha kisütötte, és kétfillérjével árulja őket. Vagy ha tdeje engedné, s eljönne egyszer a téglagyár elé hajnalban, láthatná, mennyien indulunk... egyik a másik után. Megyek már mögötte, s csak hallgatom, hogyan kelepeli el élete sorát, azt, hogy nem keres vagy kétszáz ember semmit, mert a gyár leállt. De a súlyos szavak közben is vígabban megy az anyó, mert már én fogom kezemben a szatyrát. Úgy szabadkozott, nem akarta engedni, féltette a ruhámat — de nekem meg jólesett vinnem az anyó véres szatyorját. S mikor az utca végén elváltunk: egy pillanatig megkísértett, hogy nekidűlök a saroknak, s bevárom a karaván tagjait. Megpihentetem őket magamnál egy percre, megvárom a vén Tamásinét, aki már boltot is nyitott az ötliteres fazékra alapozva. Meg ón, a mezítlábas kisfiúkat is, ebben a sáros novemberben, s megkérdezem tőlük: mi lesz belőled, kisfiam?... Jól öltözött kisfiúkat hallottam már felelni erre: miniszter, orvos, pilóta, katonatiszt... Hát te csöpp, te kis sápadt, mit mondasz, amikor apró fazekadat cipeled? De sietnem kellett. Pénzről volt szó, s pontos időre ott kellett lennem. így aztán a vágyamat — hogy részt vegyek sivár lakomájukon, s megkóstoljam eledelüket —, lássam, mint szedi a vén Tamásiné a kétfillérekét a kis fekete pogácsákért — elcsöndesítettem, eltemettem. De az egyjáratú utcákat is elkerültem, mert ha itt vérvivő öreganyóval volt találkozásom, amott az a zilált ember, ki tudja mit cipel. Legjobb sietni, senkire se nézni, mert az utcák olyan csodálatosak és fájdalmasak máma, s úgy föltárják az ember szívét és gondolatait. J. POLÁK ILLUSZTRÁCIÓJA 12 A HÉT
