A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)

1993-01-29 / 5. szám

lésében. Biztosra vettem, hogy igen tapasztalt, mert százötven évesr k látszott.

Melaszból, aqua fortis-ból, terpentinből és különféle más gyógyszerekből keveréket kotyvasztott, és rám parancsolt, hogy igyák meg belőle negyedóránként egy teli borospohárral. Csak egy adagot vettem be, az is elég volt; megfosztott minden erkölcsi elvemtől és felébresztette természetem összes nemtelen szenvedélyét. Gonosz hatására agyam csodálatos aljasságokat terveit, de kezem túlságosan gyenge volt, hogy végre is hajtsam őket; ha erőm akkoriban nem törik meg a csalhatatlan gyógymódok sorozatos támadásai alatt, bizonyos, hogy sírrablásra vetemedtem volna. Mint annyi más ember, én is gyakran érzem aljasnak magamat, s ennek megfelelően cselekszem; de amíg azt az orvosságot be nem vettem, sose tobzódtam még ilyen természetfeletti romlottságban, és hozzá büszke is voltam rá. Két nap múlva újra nekikezdtem az orvoslásnak. Alkalmaztam még néhány biztos gyógymódot, és a hülést végezetül is a fejemből a tüdőmbe hajtottam.

Szüntelenül köhögtem, s a hangom zérus alá esett; mennydörgő basszusban társalogtam, két oktávval a természetes hangom alatt; megszokott éjszakai pihenésemet csak akkor élvezhettem, ha már a tökéletes kimerültség állapotába köhögtem magam, s abban a pillanatban, mihelyt megszólaltam álmomban, idegenszerü hangom újra felébresztett.

Esetem napról napra súlyosabbá vált. Tiszta gint ajánlottak; bevettem. Aztán gint és melaszt; azt is bevettem. Aztán gint és hagymát; hozzátettem a hagymát, és bevettem mind a hármat. Nem vettem észre semmi különös eredményt, hacsak azt nem, hogy olyan lett a lélegzetem, mint a dögtemető.

Rájöttem, hogy egészségem érdekében utaznom kell. A Bigler-tóhoz mentem egy riportertársammal, Wilsonnal. Jóleső arra emlékeznem, hogy meglehetősen nagyvonalúan utaztunk; a Pionír határral mentünk, s barátom magával hozta az összes cókmókját: két elsőrendű selyem zsebkendőt és a nagymamája pofalemezét. Naphosszat hajókáztunk, vadásztunk, horgásztunk, éjjel pedig a náthámat kúráltam. Ami a napi programot illeti, annál jobbat el sem tudnék képzelni. Csak a nyavalyám fordult egyre rosszabbra.

Lepedőfürdőt ajánlottak. Eddig semmiféle gyógykúrát vissza nem utasítottam, és rossz politikának látszott, hogy éppen most kezdjem el, épp ezért úgy határoztam, alávetem magam a lepedőkúrának, jóllehet halványlila gőzöm sem volt, miféle alkalmatosság is az. Fagyos éjfélidőben kezdték el rajtam a gyógymód alkalmazását. Meztelen

ÉGTÁJAK

mellel és háttal lefeküdtem, egy négyzetmérföldnyi fehér lepedőt tunkolgattak jeges vízbe, aztán körérri csavarták. Olyan voltam, mint egy kiterített Vesta-szűz.

Ez sem akármilyen cirkusz volt. Mikor az a jeges rongy hozzáér a finom meleg húshoz, az ember majd kiugrik a világból, s közben levegő után kapkod, mintha a halállal tusázna. Megfagyott bennem a fülzsír, s a szívverésem is elállt. Úgy éreztem, ütött az óra.

Wilson komámnak eszébe jutott erről egy kis történet: egy négert kereszteltek, közben kicsúszott a lelkész kezéből, s majdnemhogy belefúlt a folyóba. Kétségbeesetten kapálódzott egy darabig, míg végre megtalálta a talajt a talpa alatt, és félig elhülyülve a víztől meg a dühtől, egyszeribe kimászott a partra, aztán keményen kivágta; "A minap is az egyik nagyságos úr szolgája pont egy ilyen marhaság mjatt patkóit el."

Soha, soha, de soha ne végy lepedőfürdőt, ó, ember! Utána találkozol egy hölgyismerősöddel az utcán, csak néz, néz, nem tudja, hova tegyen, s mikor már tudja, hogy hova tegyen, akkor sem tudja, ki a fene vagy — nincs ennél kellemetlenebb dolog.

Szóval mikor a lepedőfürdővel fiaskót vallottam, egy barátnőm mustártapaszt ajánlott a mellemre. Talán meg is gyógyít vele, ha ez a Wilson kölyök nincs ott. Lefeküdtem, a mellemre illesztette a mustártapaszt — alig lehetett nagyobb, mint egy hatszemélyes ebédlőasztal —, aztán vártam a hatást. De a Wilson kölyök megéhezett éjjel — a többit a fantáziájukra bízom.

Miután egy hetet üdültünk a Bigler-tónál, elmentem a Gőzhajóforrásokhoz s a gőzfürdőzés mellett egy sereg olyan komisz gyógyszert szedtem, amilyet még sose kotyvasztottak. Meg is gyógyítottak volna, de vissza kellett mennem Virginia Citybe, ahol a különféle új gyógyszerek ellenére — mindennap faltam őket — gondatlansággal és túlerőltetéssel sikerült súlyosbítanom betegségemet.

Végül is elhatároztam, hogy ellátogatok San Franciscóba, s az első nap, mikor odaértem, egy hölgy a szállodában azt tanácsolta: igyák meg egy liter whiskyt minden huszonnégy órában, s egyik odavaló barátom pontosan ugyanezt az eljárást ajánlotta. Mindegyik figyelmeztetett, hogy égy egész litert igyák meg; azaz összesen kettőt naponta. Megittam, és mégis élek.

Mármost a lehető legjobb szándékkal figyelmébe ajánlom köhögő betegeknek azt a változatos kezelést, amin én nemrég keresztülmentem. Próbálják meg: vagy meggyógyítja, vagy megöli őket, nagyobb baj nem történhet.

Szász Imre fordítása

VERES JÁNOS VERSEI

TÖRTÉNELEM

Mögöttem

Albi városa és inkvizltorok, kiművelt emberfők

a rosszakarat és tudatlanság vaskalitkájában;

mögöttem intő ige:

ha sokáig tart e szárazság,

üresen maradnak a tágas magtárak,

ha valakit hosszú időre pincébe zárnak,

teljesen elveszítheti szemevilágát;

mögöttem

kufárok és farizeusok, mögöttem

Esze Tamás, Giordano Bruno és Szókratész, mögöttem hullahegyek: ami a tüzzel-vassal kiirtott gyülekezetekből megmaradt, mögöttem lerombolt szikla várak, lángok martalékává vált igaz írások; s mögöttem

a jóság ősi forrásainak csobogása, látnoki szavak, amik évezredeken át mindig borotvaélen billegtek, előttem

ifjú szerelmesek,

akik be szeretnék szívni az ózondús levegőt, mely a tiszták példájából teremtődött köréjük, előttünk utak, hosszú ösvények, kanyargósak s a messzeségbe vesznek; előttem nagy panelházak fényes ablaksorai — dacosan néznek a korom-éjszakába, melyben parányinak érzem magam, mint a porszem.

Egyik lábam forró zsírban, másik lábam hideg vízben.

BEETHOVEN

Mekkora vaserő birkózik az éggel! dacolást hirdet és küzdést és szerelmet, nem könnyeket áhlt, nem negédeskedést, kitartásra buzdít s konok törekvésre. Szétkaszabolja az éjsötét végzetet, nem győzi le tenger felkorbácsolt habja, kiáll ellenetek, bőszült, vak hatalmak! Holtakkal borított üszkös csatatéren örömóda szárnyal, mint büszke albatrosz, koldusok igazát, bolyongók vágyait szerte hordozza a botfülú világba.

Vert sereg vánszorog sáros országúton, de új förgeteg jön gyönyörű haraggal, riadót jelez a rebellió kürtje.

Hallgatom a zenét kfnpadra feszítve, immár vele szállók keserú-boldogan, s kinyílik virágom, kudarcosán irtja ostoba éjek és vad nappalok kése.

Férfias sóvárgás dagad, tódul, árad, csontunkba szívódik kimoshatatlanul, új messzeség fölé nyitja a szemünket, valahol a mélyben megmozdul egy szándék, s útra készülődünk tettre-zaklatottan. Gyászkocsit kísérve embertömeg vonul, s mindenki érzi, hogy nem halottat visznek, hanem a Létezés újonalkotóját.

Mi, akik örökös seblázban senyvedőnk, fénylő csillagokat súroljunk fejünkkel, szent értelmet leljünk hétköznapjainkban, védjük érzékeink halhatatlanságát, mert ha alább adjuk, füstté rongyolódunk, benövik szivünket alattomos dudvák, hiába születtünk szépnek e világra.

Tornyosul a zene, eget szelve szárnyal — hegyek, vizek fölé, széles mező fölé gránitból vésett fej, nagy homlok komorlik, s szembenéz a jövő derengő Napjával.

A HÉT 13