A Hét 1993/1 (38. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-29 / 5. szám
SORSOK Társam magányom... Hangulatos presszó egy csallóközi kisvárosban. Szombat délután lóvén dugig tele meghitten cseverésző szerelmespárokkal, sztorizgató kamasz pariikkal, a szokásos felesekre beugrott törzsvendégekkel és alkalmi seftelőkkel. Az egyik sarki asztalnál egy egyetemistának beillő, ápolt külsejű lány ücsörög egy kóla mellett. Valószínűnek tartom, hogy ő Klára, aki egy közös ismerősünk által üzente meg nekem, hogy el szeretné mesélni életének, magányának történetét. Beszélgetésünk elején elárulom neki, hogy én egy "tizenkettő egy tucat külsejű öreglányra" számítottam, ahelyett egy férfiszemeket ingerlő, elegáns hölgyeményre bukkantam... Még jóformán be sem fejezem a mondatot, amikor Klára közbeszól: — Na, látod, ez az! Nekem senki se h-iszi el, hogy mennyire magányos vagyok! Mindenki azzal érvel, hogy csinos vagyok, diplomám van, rendezett anyagi körülmények között élek, állítólag barátságos természetem is van, hát akkor hogy-hogy huszonnyolc évesen még mindig nem találtam meg a hozzám való társat?! De mikor már fogalmam sincs arról, hogy hol, miként keressem? Talán az ilyen szórakozóhelyeken? Ide is csak partnerrel érdemes jönni. Különben könnyen megszerezhető zsákmánynak tekintenek a férfiak, akit fel lehet csípni egy éjszakára. Hát én nem kérek az efféle alkalmi kapcsolatokból! Látod azt a két konyakozó hapsit a bejáratnál? Miközben -vártalak, vetkőztető pillantásokkal méregettek, majd nekem- is küldtek egy konyakot a pincérrel, és megüzenték, hogy szeretnének átülni az asztalomhoz. Persze visszaküldtem a féldecit, és kerek-perec visszautasítottam az ajánlatukat... — Először mesélj magadról! Régebben sem volt komoly kapcsolatod? Biztosan oka van, hogy ennyi pozitívummal a tarsolyodban még mindig magányos vagy. — Egy kis faluból származom, ahol középiskolásként egy évig fülig szerelmes voltam egy tőlem öt évvel idősebb srácba. Miután leérettségiztem, szeretett volna feleségül venni, de én tovább akartam tanulni. Tulajdonképpen emiatt szakítottunk. Az ő családja azt tartotta, hogy egy lánynak fölösleges a diploma, az a lényeg, hogy ügyes háziasszony legyen. En pedig nemcsak a feleség- és anyaszerepet tűztem ki életcélomul, hanem később tanítani szerettem, volna. Tehát elváltak az útjaink. Évekig nem kötöttem komolyabb ismeretséget senkivel, lekötöttek a tanulmányaim. Szabadidőmben pedig diáktársaimmal együtt szórakoztam, de nem gondoltam a házasságra. Ötödikes egyetemista voltam, amikor a szüleim meghaltak egy autóbaleset során. Mivel testvéreim nincsenek, egyre jobban nyomasztott a magány. Szerettem volna tartozni valakihez, ezért szívesen fogadtam az egyik diáktársam, Péter közeledését. Hónapokig jártunk egymással, a közös jövőnket tervezgettük: eladom szüleim vidéki házát, és beköltözünk a városba, ahol mindketten kaptunk volna állást. Csakhát, ismét közbeszólt a sors! Péter édesapját szívinfarktus érte, meghalt, édesanyja pedig kétségbeesetten könyörgött a fiának, hogy térjen vissza hozzá Kelet-Szlovákiába! Hosszú töprengés után Péter úgy döntött, hogy legalább ennyivel tartozik az édesanyjának, nem hagyhatja cserben, és velem együtt keletre akar költözni. Édesanyja bebeszélte neki, hogy egy szerető feleségnek bárhová követnie kell a férjét. Nagyon szerettem Pétert, de nem tudtam volna elképzelni az életemet egy elszlovákosodott kis, keleti faluban. Következett egy újabb szakítás, ami nagyon megviselt. Azután beköltöztem a városba — egyedül. — Az eltelt öt év alatt az új munka, illetve lakóhelyeden sem bukkant fel az "igazi"? — Eleinte, ha kopogtatott volna az ajtómon, talán akkor sem vettem volna észre, annyira csalódtam a férfiakban. Később akadtak barátaim, akikkel eljártunk szórakozni, majd egymás után családot alapítottak, én pedig egyedül maradtam. Rám sütötték, hogy nagyon válogatós vagyok, ezért nem felel meg nekem senki se. A munkahelyemen nős kollégáim traktáltak a különféle ajánlataikkal, és kinevettek, amikor azok visszautasításakor bevallottam, hogy én még mindig egy hozzám illő, szabad srácra várok. De hát nem jött... Ezért a munkába temetkeztem: a tanítás után magán nyelvórákat adtam, idegenvezetést vállaltam stb. Az egyik turistaút során megismerkedtem egy szimpatikus negyvenes orvossal, aki bevallotta, hogy nős, de ennek ellenére nem tudtam ellenállni az ostromának. Valójában örültem is, hogy végre valakitől kapok egy kis gyöngédséget. Másfél éven át titokban találkozgattunk a családja tudta nélkül, míg beláttam, hogy ennek a kapcsolatnak sincs sok értelme. Ezért javasoltam a szakítást. Ekkor jött egy barátnőm azzal az ötlettel, hogy próbálkozzak hirdetés útján ismerkedni. Eleinte megalázónak tartottam ezt a módszert, és féltem, hogy majd az ismerőseim lenéznek, ha kitudódik. Azonban a husvet közeledtevel egyre nyomasztóbbá vált a magányom, ezért feladtam egy hirdetést a Vasárnapban. Hirdetésemre hat válasz 'érkezett: kettőre a stílusa miatt nem válaszoltam, a többiekkel elkezdtem levelezni, majd személyesen is találkoztunk. Sajnos, egyikükkel sem kötöttem komolyabb kapcsolatot, mert az állásunk, a lakásunk mindegyikünket más helységhez kötött, és nem akartunk változtatni. "A férfiak, ha két nő közül kell választaniuk, legtöbbször azt szeretik jobban, aki azt kevésbé érdemelte ki." (STEPHANIE WOHL) — A cél érdekében talán kompromisszumokra is szükség lenne... — Talán igazad van... az is lehet, hogy túl magasra állítom a mércét. Már nem nagyon reménykedem abban, hogy rátalálok a hozzám illő társra. Talán az is baj, hogy elég érzékeny természetem van, és amíg én a szerelmet kerestem, mások beérték "észházassággal". Ha nem találok más megoldást, lemondok a házasságról, és szülök valakitől egy gyermeket magamnak. Manapság már nem számítanak csodabogaraknak a lányanyák... és legalább lesz valakim, aki hozzám fog tartozni. . ILLUSZTRÁCIÓ: MISKO ILDIKÓ J. POLÁK A HÉT 1
