A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
ELŐ MŰIT típussal való egyezést 46 százalékra becsüli). Matsumoto Hideo, japán orvosprofesszor genetikai vizsgálataira utalva, Kiszely István elgondolásában az "uráli őshaza" legfeljebb ha átmeneti szálláshelye lehetett egy máshonnan jött népnek: "A honfoglalás előtt mintegy 1200 évvel a mai Mongólia déli részén és Dzsungáriában már éltek olyan népek, amelyekhez antropológiailag hasonlóakat a magyarok közt is találunk. Ez azt jelenti, hogy a hsiungnu (hun) törzsszövetség tagjai közt ott voltak azok, akiket a magyarok egy részével azonosíthatunk. (...) Az időszámítás kezdete táján, a törzsszövetség felbomlásakor már kijöhettek a Ozsungár-kapun olyan népcsoportok, amelyek — így a magyarság őseinek egy része is — felmentek az Urál és az Ob vidékére élni." Kiszely István azt sem felejti el megemlíteni, hogy "kb. 160 szóról derült ki a nagy fokú hasonlóság" a magyar és az ujgur nyelv összevetésekor. Ezzel mintegy sugallja a megoldást, miszerint eleink mostani, finnugor nyelvükhöz csak később, az eredetit feladva, esetleg nyelvcsere útján jutottak. Nyelvünk hovatartozásáról már beszéltünk, éppen ezért nem kívánok szembeszállni Kiszely István megállapításával. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, melyik 160 szót, s minek alapján találták hasonlónak. Egy mondat erejéig azonban idézném Róna-Tas Andrást, A nyelvrokonság című könyv szerzőjét, aki Kiszely Istvánék expedíciójáról többek között így vélekedett: "Kiszely István, aki az ujgur—magyar rokonság új prófétájaként járja az országot és hírközlő szerveinket, elfelejtette megkérdezni a helyszínen, hogy a Hszincsiang— Ujgur tartományban lakó mohamedán törökök mióta hívják magukat ujgurnak." Mint kiderült, 1921 -tői használja ezt a gyűjtőnevet — hozzáteszem, hogy a régi ujgur birodalom létezését idézve — az a török ajkú népcsoport, amelynek összetétele igencsak vegyes. Vagyis nagyot téved az, aki a mai ujgurokat, s főleg nyelvüket vizsgálva az ősi ujgurok (ún. sárga ujgurok) és a magyarság kapcsolatára von le következtetéseket. Mivel Kiszely István expedíciója tulajdonképpen Matsumoto Hideo markervizsgálatainak útmutatását követve jutott el az ujgurokhoz, tanulságos lehet megismerkednünk Czeizel Endre genetikai narkerek alapján végzett vizsgálataink eredményeivel is, mert ezek kicsit másként láttatják a kutatott problémát. Czeizel a mai vegyes magyar népességet vizsgálva, a különböző csoportok összevetésénél a következő értékrendszerrel dolgozott: ha a genetikai távolság 1 alatti érték, az lényegében genetikai azonosságot jelöl; az 1 és 2 közötti genetikai távolság "rövidnek" számít, s ez közeli genetikai kapcsolatra utal stb. A konkrét eredmények pedig: a szláv és német, illetve a vegyes magyar minta közt nagyon közeli a távolság — érthető, hiszen e két népességgel a Kárpát-medencébe költözés óta igen intenzív a kapcsolat. Közeli kapcsolat van a finn és az iráni minta és a magyarok között. Ez több szempontból is figyelemre méltó: a kapcsolatok régi volta sem befolyásolta a genetikai távolságot, illetve a finnek nem csupán a nyelvük által állnak közel hozzánk. Meglepő a helyzet a türk kapcsolatot tekintve. Bár töménytelen történelmi tény igazolja a magyarság törökös kapcsolatait, illetve az ősmagyarság részleges türk eredetét, ez a genetikai távolság ma már elég távolinak ítélhető. (Egy egész nagyságrenddel hosszabb a finnél és iráninál.) Ennek több magyarázata lehet. Az sem kizárt — mint Czeizel Endre mondja —, "hogy származási rokonságunk a finnekkel és az irániakkal sokkal erősebb a türkökénél. Ez viszont ellentmondana mind a jelenlegi történészi felfogásnak, mind a korábbi embertani elméletnek, melyek a magyarra éppen a türkös — "turáni" jelleget tartották a legfontosabbnak". (Iráni népekkel való keveredésünket példázza a csodaszarvas-monda is, melyben a két testvér az alán (-iráni nép) fejedelem lányait rabolja el. Szkíta megnevezésünk szintén iráni eredetre mutathat. (Irdatlan nagy a genetikai távolság a Keleti (-Mongoloid) nagyrasszhoz viszonyítva is. Summa summárum: elmondhatjuk, hogy mint annyi viharos múltú népnek, a magyarságnak is igen vegyes az összetétele. Vagyis a képlet, amelyből az derülne ki, hogy őseink finnugor eredetű nyelvet beszéltek, ugyanakkor törökös eredetű népcsoport voltak, csak részben igaz. Valójában — Róna-Tas András szavaival élve —"a 10. századi magyarok több népből tevődtek össze, akik egy finnugor nyelvet beszéltek, miközben török hagyományokat ápoltak". S bár a mérleg nyelve kultúránkat tekintve a törökös oldal felé billan (László Gyula 90 százalékos török hatásról beszél), mindez nem bizonyíthatja egyértelműen népünk török eredetét. Ugyanis a földrajzi környezet és a szomszédos (nem rokon) népek hatása jóval nagyobb változásokat művel a népi kultúrában, mint például a nyelvben. Róheim Géza az újkori magyar népszokásokat vizsgálva, a szláv szomszédnépek hatását olyan erősnek találta, hogy kijelentette, "egyáltalán nem túlzás, ha röviden azt mondjuk: a magyar néphit szláv néphit*. Kereszténység előtti szellemi és anyagi kultúránk maradványairól is csupán annyit mondhatunk el teljes bizonyossággal, hogy ezek ázsiai párhuzamokkal vethetők össze (táltos-, illetve sámánhit, égig érő fa, illetve világfa, díszítő művészet, népzene stb.). Ezek egy egységes kultúrterület hatását tükrözik, azt azonban, hogy milyen arányú ezen belül a nyelvileg, embertanilag rokon népek és az életforma szerinti "rokonok" ránkhatása, pontosan eldönteni lehetetlen. FEHÉR PÉTER KINCSÜNK AZ ANYANYELV Szólásvegyítések és egyéb hibák Sokszor elmondtuk már, hogy szókapcsolataink vegyítése, torzítása igen gyakori hiba. Lássunk hát egy-kót példát! Egy rádióriportban hallottam ezt a kérdést: "Igaz-e, hogy kiáll a szénája, azazhogy kiáll a rúdja?" A riporter láthatólag maga is észrevette, hogy valamit helytelenül mondott, csakhogy a javításnak szánt 'kiáll a rúdja' szókapcsolat sem egészen helyes. A kérdés valószínűleg arra vonatkozott, igaz-e, hogy a szóban forgó személlyel valami baj van, illetőleg, hogy előbb-utóbb el kell hagynia valami miatt a helyét, állását. Képes kifejezéssel ezt így kellett volna kérdezni: Igaz-e, hogy kifele áll a szekere rúdja? Ha a riporter csak arra akart célozni, hogy az illetővel valami nincs rendben, hogy kedvezőtlenül alakultak a körülményei, hivatalos ügyei, akkor így kellett volna feltennie a kérdést: Igaz-e, hogy rosszul áll a szénája, esetleg: nincs rendben a szénája? Egy riportalany így panaszkodott: "Ugyancsak kijutott a részünk a kellemetlenségekből.’ Ebben a mondatban is vegyítéssel van dolgunk. Ugyanis van ilyen átvitt értelmű — alany nélküli — szókapcsolatunk: kijut valakinek valamiből. Ennek jelentése: valaki bőven részesül olyan dologból, amely fájdalmat, bajt, gondot, kellemetlenséget, esetleg utánajárást okoz neki. Például: kijutott neki a szidásból, ütlegekből, esetleg: munkából, robotból stb. Az idézett mondat tehát helyes lett volna például így: Ugyancsak kijutott nekünk a kellemetlenségekből. A hibás mondatban szereplő részünk egy másik szókapcsolatból való, amely így hangzik: valakinek része van valamiben, azaz jut neki belőle. Ennek lehet kedvező és kedvezőtlen értelme is. Például: szíves fogadtatásban van része, nagy megbecsülésben volt részünk, sok szenvedésben volt része stb. Az "ugyancsak kijutott nekünk a kellemetlenségekből" mondatnak ezzel a másik szókapcsolattal megfogalmazott formája így hangzanék: Ugyancsak sok kellemetlenségben volt részünk. Hasonlóan gyakori hiba a határozók helytelen használata. Egyes igékhez, melléknevekhez csak bizonyos határozók járulnak, s ezeket nem lehet tetszés szerint cserélgetni. Ezért meglepő, amikor például ezt halljuk: a katonai ügyekért illetékes személyiség. Az illetékes melléknév jelentéseit fölösleges felsorolnom, ezek — úgy hiszem — elég jól ismertek. Ámde valamiért nem lehet valaki illetékes, csak valamiben vagy valamire, esetleg valamihez. Például: Ebben az ügyben a járásbíróság az illetékes; Nem vagyok arra vagy ahhoz illetékes, hogy hozzászóljak a kérdéshez; A per lefolytatására a kerületi bíróság az illetékes; stb. A hibás vonzat eredetét talán abban kereshetjük, hogy a felelős melléknévhez, amely ugyan nem rokon értelmű az illetékes melléknévvel, de szintén gyakran fordul elő a hivatalos nyelvhasználatban, mindig -ért rágós határozó járul. Például: az orvos felelős a betegeiért, a rendőrség felelős a közbiztonságért stb. A hibás szóhasználat sem ritka. íme, erre is egy példa. Egy történelmi témájú előadásbein hallotteim egy külföldön élő magyar történettudóstól ezt a mondatot: "A németek részéről Guderian tábornok vette el a parádét.’ Arról a díszszemléről volt szó, amelyet Lengyelország leverése után közösen tartott a német és a szovjet hadsereg. Azt nem kifogásolom, hogy a díszszemle helyett a parádé szó van a mondatban, hiszen a parádé, katonai parádé kifejezés még használatos és közérthető. Ámde akár parádé, akár díszszemle, akár díszmenet — az a magas rangú, rendszerint katonai személy, aki az emelvényen áll, s aki előtt a díszszemlére kirendelt csapatok elvonulnak, az magyarul nem elveszi, hanem fogadja a parádét. Ez az elveszi a parádét tükörfordítás, mégpedig a német nyelvből. Németül ugyanis így mondják: eine Parade abnehmen. Az abnehmen ige jelentése valóban lehet 'levesz', 'leszed', 'elvesz'; az említett szókapcsolatban azonban csakis a fogad ige lehet a helyes megfelelője. MAYER JUDIT A HÉT 11
