A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
"Ki hagyhatná figyelmen kívül és nézhetné közönyösen, hogy aki elhagyja, elküldi és másokkal tápláltatja szülöttjét, elvágja vagy legalábbis meggyengíti és meglazítja a szeretetnek a szülőket és a gyermekeket összekapcsoló szoros, természet adta lelki kötelékeit?" (AULUS GELLIUS) V. POLÁK illusztrációja Diáknapi banzáj a kisvárosban. Több tucat fiatal felszabadultan cseveg élményeiről, gondjairól, és a karácsonyi ünnepek közeledtével — közös témaként — az ajándékozás is felvetődik. Csak Rita feszeng, szemmel láthatólag mielőbb szeretné magát kivonni e diskurzusból. Órájára pillant, és sietve elbúcsúzik társaitól, mondván, hogy egy későbbi távozás esetén gondjai adódhatnának a diákszállón. Felajánlom, hogy elkísérem. Mielőtt még rákérdeznék előbbi zavarának az okára, magyarázkodni kezd: — Tudod, ha nekem is lenne otthonom, szerető családom, akkor a többiekhez hasonlóan én is örömmel várnám a karácsonyt, de én egy akol nélküli feketebárány vagyok. Számomra a legszebb ajándék az lenne, ha végre érezhetném a szülői szeretetet — az otthon melegét... Egyre jobban érdekel a szomorkás kamaszlány sorsa. Pár nap múlva találkozunk, hogy elmesélje élettörténetét, és azt sem bánja, ha írok róla. Ám arra kér, hogy a vezetéknevét ne közöljem, mert esetleg kellemetlenségei támadhatnának belőle... íme Rita (általam kissé "átfésült") vallomása: — Tizenhét éves vagyok, 8-tól 16 éves koromig gyermekotthonban éltem. Azelőtt háztartásbeli édesanyám és sofőr édesapám nevelt, két fiútestvéremmel és egy féltestvér húgommal együtt. Azonban apám egyre gyakrabban jött haza részegen, napirenden voltak a családi veszekedések. Végül a szüléink elváltak. A válás után két fiútestvéremmel együtt anyunál maradtunk, aki egy év múlva összeköltözött új élettársával. Az új családfő színrelépése után apám egyre rendszertelenebbül fizette a tartásdíjat, anyánknak anyagi gondjai adódtak, amelyeket úgy oldott meg, hogy mindhármunkat beadott a pozsonyi gyermekotthonba. Magyarokként elég nehezen illeszkedtünk be a szlovák gyerekek közé, és különben is hiányzott a valódi otthon. Amire szívesen emlékszem vissza ezekből az évekből, azok a kirándulások. Ha kiérdemeltük, akkor évente elvittek bennünket síelni, meg különféle programokra: pl. a Pozsonyi Urára stb. Eközben anyu havonta látogatott, és mindig mentegetőzött, hogy nem tud minket hazavinni, mert nem tud számunkra megfelelő családi környezetet biztosítani — például kicsi a lakás, kevés a pénze stb. Tízévesen átkerültünk a gútai gyermekotthonba, ahol végre magyarok voltak a nevelők és a gyerekek is. A testvéreim könnyebben viselték sorsukat, de én továbbra is reménykedtem, hogy egyszer hazakerülünk. Apámhoz nem akartam volna költözni, mert részegen féltem tőle, és különben is csak nagyon ritkán látogatott meg bennünket. Anyu csomagot is szokott hozni, de nekünk nem is az hiányzott... Testvéreimmel gyakran beszélgettünk a szüléinkről, és a történtek miatt mindkettőjüket hibáztattuk. Hiszen a válásuk még nem volt ok arra, hogy minket ellökjenek maguktól. A 8. osztály elvégzése után pincér-szakács szakra jelentkeztem, ahová felvettek. Az idősebb testvérem kőművesnek kezdett tanulni. Anyu egyáltalán nem szólt bele a választásunkba, apuval pedig nem találkoztunk. Aggódtam, hogy miként sikerül beilleszkednem rendes családi körülmények között élő diáktársaim közé. Eleinte csak az osztályfőnököm tudott helyzetemről, a többiek előtt szégyelltem bevallani az igazat. Egy ógyallai iskolai gyakorlat során valahogy szóba kerültek a szülők, és akkor könnyes szemmel mindent kitálaltam. Nagyon megsajnáltak a társaim, és a későbbiekben néhányuk sokkal kedvesebb volt hozzám, mint azelőtt, ami nagyon jól esett. Amikor senki előtt sem kellett tovább titkolódznom, végre megkönnyebbültem. A diákszállón is összebarátkoztam néhány fiatallal, akikkel sokat vitatkoztunk az élet dolgairól, és egyre inkább úgy éreztem, hogy már képes lennék megállni a saját lábamon is. Persze, azért továbbra is hiányoztak a hozzátartozóim, főleg akkor, amikor a barátaim otthonában éreztem a családi meleget... Eközben anyámat arra próbálták rávenni a rokonai, hogy vegyen ki bennünket a gyermekotthonból. Néha ők is meglátogattak minket, ajándékokkal kedveskedtek, sőtt, az ünnepek alatt meghívtak minket magukhoz. De mivel nekik is volt három gyermekük, nem fogadhattak minket örökbe. Olykor-olykor az anyuóknál töltöttük az ünnepeket, de az élettársa miatt pár nap után inkább visszakívánkoztam az otthonba. Egyszer az egyik nagynónóm felajánlotta, hogy engem örökbefogadna, de az anyu nem engedte. Azt mondta, hogy vagy mindhármunkat, vagy egyikünket se! Amikor 16 éves múltam, anyu bejelentette, hogy végre rendeződtek az otthoni problémák, kapott egy 3 és 1/2 szobás lakást is, így hazavihet bennünket. A testvéreim erről úgy vélekedtek, hogy feledjük el a múltat, bocsássuk meg a szüléinknek, és örüljünk annak, hogy végre lesz otthonunk. Nekem továbbra is fájt a múlt — sokat sírtam éjszakánként, és úgy gondoltam, hogy egy szülőnek nem 16 éves korában kell elkezdeni nevelni a csemetéjét. Nem az bántott, hogy az ismerőseim divatosabb cuccokban járhattak, többre telt nekik, hanem a szeretet hiánya. Ez még tetőződött hazatérésünk után, amikor csalódva tapasztaltam, hogy anyámat nem érdeklik a problémáim, és egyáltalán nem siet pótolni az addigi mulasztását... Inkább csak kihasznált a /lázi munkák végzése során — hirtelen jól jött a segítség a háznál. Egyre jobban magamba zárkóztam, és eleinte nem tettem neki szemrehányást mindezért. Azután egyre inkább azt éreztem, hogy az útjában vagyok. Minden apróságért piszkált, például egyszer rámfogta, hogy én rontottam el az új TV-jét, szándékosan törtem össze egy tányért stb. A testvéreimet békén hagyta, őket biztosan jobban szereti. Később már nem bírtam szó nélkül — védtem az igazamat, ezáltal egyre gyakoribbá váltak a veszekedések közöttünk. Azt is észrevettem, hogy irigyel mint nőt: mivel még csak 35 éves, fájlalta, ha vonzóbban néztem ki, mint ö. Később többször megütött, szijjal is megvert, ha visszaszóltam. Közben azzal fenyegetett, hogy ha nem változik meg a viselkedésem, elvitet egy nevelőintézetbe. Én nem éreztem magam hibásnak, hiszen a munkahelyemen és az iskolában is meg voltak elégedve velem, és a gyermekotthonban sem vádoltak, hogy elviselhetetlen lenne a viselkedésem. Nem panaszkodtam senkinek. Tudtam, hogy az apám úgy sem segítene, az osztályfőnökömnek pedig azt hazudtam, hogy a verési nyomok esés következményei . Volt egy 23 éves barátom, aki biztosan segített volna, ha tud a történtekről, de neki szégyelltem elmesélni mindent. Különben is szakítani akartam vele, mert azt tartottam, hogy egy gyermekotthonban nevelkedett lánynál jobbat érdemel. Meg korainak is tartottam egy komoly kapcsolatot. Pedig házassági ajánla-2 A HÉT
