A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-18 / 51. szám
tot is tett, de én nem akartam elhamarkodni a döntést. Úgy tartom, hogy elkapkodott döntésemnek esetleg az én gyerekeim innák meg a levét, amit nem kívánok nekik. Csak pár év múlva szeretnék feleségül menni egy intelligens, komoly, antialkoholista, egyenes jellemű sráchoz. Addig főleg a munkám köt le, amelyet nagyon kedvelek, mert legalább az emberek között elfeledem a gondjaimat. Mivel már tovább nem bírtam ki odahaza, pár hónapja először egy barátnőmhöz költöztem, majd sikerült állandó helyet kapnom a diákszállón. Eleinte anyám nyomozott utánam — a rokonainktól érdeklődött hollétem felől, azután felhagyott ezzel. Az elköltözésem óta se őt, se pedig a testvéreimet nem láttam. Pedig ha igazán keresnének, megtalálnának, de úgy látszik, hogy nem hiányzóm nekik. Azóta néhány rokonom segít, és van egy idősebb barátnőm, akinél a hétvégeket tölthetem. A pénzemet nagyon jól be kell osztanom, hogy megéljek belőle. Hamarosan nagykorú leszek, és jövedelmezőbb állás után szeretnék nézni. Kaptam egy tátrai ajánlatot, ahol szállást és kosztot is tudnának biztosítani, de még nem döntöttem. Igyekszem megoldani a gondjaimat, és bebizonyítani a külvilágnak, hogy érek annyit, mint egy rendes családban nevelkedett lány... Talán furcsállod, hogy ennyire ’kitárulkoztam", de ennek két oka is van. Egyrészt azáltal, hogy mindezt elmondhattam, megkönnyebbültem. Másrészt üzenni szeretnék a hasonló sorsú fiataloknak, hogy bármennyit is szenvednek, ne adják fel a küzdelmet! Én is gondoltam már az öngyilkosságra, de beláttam, hogy az gyávaság lenne részemről. Élni nehezebb, de én az életet választottam, mert egyszer adni szeretnék pár apróságnak valamit — szülői szeretetet... MISKÓ ILDIKÓ SORSOK RÉG VOLT... Múlnak az évek. Ma talán még gyorsabban mint régen. Az őszi dér megüti a korábban születettek fejét. így van ez már a természet törvénye szerint. Ebben a korban azután sok minden, ami már máskülönben feledésbe merült, újra előkerül az emlékezet raktárából. Rég volt, talán igaz se volt, mondják a mai fiatalok. Pedig igaz volt. Hát igen. Azóta már majdnem ötven év telt el. Az idő rohamosan múlik, de az emlékek maradnak, s a mai világban mind gyakrabban előjönnek. Akkor a naptár 1944-et mutatott, annak is már jól a derekán jártunk. A háború vihara egyre veszettebbül dühöngött: abban az időben az eget éjjel-nappal az amerikai légierő nehézbombázói és vadászgépei szántották. Az élet nehéz volt. A családfő, mármint az apám már harmadik éve hánykolódott a háború által felkavart élet tengerén. Ezt természetesen mi otthon nagyon megéreztük, mert a hadisegély a megélhetéshez is nagyon kevés volt. Édesanyám mindenféle munkát elvállalt, csakhogy elő tudja teremteni a következő napokra a megélhetéshez szükséges dolgokat. Amikor lehetett, én is elmentem dolgozni. Az élelem is jegyre ment, és hús bizony csak ritkán került az asztalra. Amikor éppen senki nem hívott gyomlálni, tehenet legeltetni, a konyhai gondok megoldásában igyekeztem segíteni, úgy, ahogy tudtam. Ekkor kerültem először szorosabb kapcsolatba a horgászattal. Igaz nem éppen úgy mint a mai fiatalok, szórakozásból, kedvtelésből, hanem inkább a nyomorúság vitt rá. Az első próbálkozásaim cémahoroggal nem jártak nagy sikerrel, bár abban az időben hal még volt bőven. A zsákmány mégis legtöbbször kárászokból, keszegekből állt, mert ha valamire való hal akadt is a horogra, a cérnát elszakítva istenhozzádot mondott. Még ma is emlékszem, milyen örömmel tisztogattam az ujjnyi nagyságú halacskákat, és milyen jó étvággyal fogyasztottuk őket paprikás lisztbe forgatva, ropogósra sütve. Aztán egy szép napon beállított édesapám pár nap szabadságra. Mindent rendbe tett a ház körül, a határban is megnézte, minden rendben van-e. Csak késő este tért haza. Keresgélt az udvaron, majd a kamrában. Egyszer csak egy feneketlen kosarat szedett elő. Abban az időben mi lépőnek hívtuk ezt a tákolmányt. Ezzel volt letakarva a kotlós, ha anyám nem akarta, hogy elbarangoljon a csirkékkel. Nekem pedig azt mondta: "No fiam, holnap korán kelünk, majd édesanyámhoz fordulva, Te pedig ide és ide, gyere utánunk, és hozd a talicskát, mert szükség lesz rá" Másnap korán keltünk, s mire pirkadni kezdett, mi már a helyszínen voltunk. Mivel előttünk kanális volt, már sejtettem, hogy valami halfogásféle lesz, de hogy hogyan, miként, még elképzelni sem tudtam. Nyakába akasztotta a tarisznyái, és a feneketlen kosárral belegázolt a kanális vizébe. Akkor tudtam meg, hogy amit csinál, az a lepőzés, más szóval a tapogatás. Amikor édesanyám megérkezett a talicskával, már annyi hal volt a parton, hogy a talicska majdnem megtelt. Amikor édesapám abbahagyta a tapogatást, letette a lépőt, és rám nézett. Amikor megszólalt, hangjában szomorúság érződött: "Pár óra múlva itthagylak benneteket, elmegyek, s lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Valamit tanulhattál megint, de bízom abban, hogy amikorra felnősz, jobb lesz az élet, a horgászatot pedig mint sportot fogod űzni. Sporthorgász leszel, nem pedig halmészáros." Elindultunk haza. A szívünkben nehéz súlyt cipeltünk, a háborús évek bizonytalanságát. Otthon ropogósra sült a hal. Alig ettünk belőle, édesapám a leghamarabb induló vonattal elment, csak a háború végén tért haza. ADAMCSÍK FERENC A HÉT 3
