A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
GONDOLKODÓ Madártej és a fehér virág százhatvanhét magyar honfitársaim szerepe hosszabb-rövidebb történet keretében. Két évig dolgozott a kézirat első változatán. Rejtegetni és titkolni kellett mindenki előtt, hogy olyan dolgot kíván megörökíteni, amiről még suttogni sem szabad. — Az időszerűsége azután jött el mégis a dolognak, amikor Szolzsenyicint kiutasították a Szovjetunióból... Ideérkezett Nagykanizsára két szerkesztő Moszkvából, a politikai kiadótól. Felkértek: írjam meg az emlékirataimat... Nem árultam el nekik sem, hogy már kész naplóm van. Oroszul fogalmaztam számukra egy újat. Ók hívták fel a figyelmet rám a budapesti Magvető Kiadónál. Velük kötöttem szerződést a végleges kéziratra. A Magvető még nem vállalkozott Rózsás János könyvének kiadására. Viszont a kész könyv gópiratának egy példánya kijutott nyugatra. Borbándi Gyula adta ki Münchenben, két kötetben a terjedelmes kéziratot (Keserű ifjúság, 1986; Éltető reménység, 1987). Végül a Szabad Tér Kiadó szánta rá magát a hazai kiadásra, a két részt egyesítve (Keserű ifjúság címmel, 1989 — Alekszandr Szolzsenyidn üdvözletével). — Hány év telt el a megírás és a hazai megjelenés között? — Harmincöt... Sohasem reméltem, hogy még az én életemben megjelenhet ez a könyv. Már az írás kezdetén elhatároztam: ha már olyan öreg leszek, hogy már semmitől sem kell tartanom, csak a haláltól, és senkit sem sodrok veszélybe vele, akkor majd beadom a kéziratot a Széchényi Könyvtárba, hogy őrizzék meg. Azután a jövő történészei búvárkodjanak benne. A közel hétszázötven oldalas könyv (a magyarországi megjelenés kiegészült a müncheni kiadás terjedelmi okokból kihagyott részeivel) elpusztíthatatlan keménységű oldalain olykor már-már a tolsztoji nagypróza realizmusa csillan íel — a rabság mindennapjainak szenvedései közepette. Miközben az író nem panaszkodik, nem vádol, nem izgat, nem lázad. Csupán leírja mindazt, amit társaival együtt átélt. — Mi éltette a modern pokol bugyrai között kilenc hosszú esztendőn át? — Talán furcsán hangzik: az orosz klasszikus írók könyvei... Amikor már jól bírtam a nyelvet, és hozzá is jutottam a könyvekhez, többek között Szolzsenyidn keserves kínnal összeszedett kis ‘magánkönyvtárából', az olvasás adott nekem lelkierőt. Például Tolsztoj... A Háború és béke sok-sok részletét ma is kívülről tudom, oroszul... Ezt azután magyarul is bepótoltam, idehaza. Azt a mondást például, amit Pierre kapott útravalóul a saját életére. Valóban kívülről mondja: "Utolszor mondom: önmagára fordítsa minden figyelmét, verje láncra érzéseit és ne a szenvedélyekben, hanem tulajdon szívében keresse a boldogságot. A boldogság forrása nem rajtunk kívül, hanem bennünk van..." Rózsás János beilleszkedett a kisemberek sűrűjének, a százezrek és milliók mindennapi életébe. Könyvelő lett. Majd fordító, németorosz tolmács a helybeli bútor-, később a sörgyárban. Megnősült, három gyermeke született (...) A változások idején Rózsás Jánost képviselőnek akarták, majd polgármesterféleségre kívánták rábeszélni. Egyiket sem vállalta. Tóbiás Áron (Magyar Nemzet) Fotó: Krascsenits Géza A cím elolvastán a kedves olvasóban is bizonyára felötlik a régi gyermekévek kedvenc italának, a tejből és tojásból készült vaníliás ízű s illatú eledelnek a feledhetetlen íze. Ám az sem kizárt, (hogy akadnak olvasók, akik nem kedvelik, és fanyalkásnak, ragadósnak tartják. De eszünkbe juthat az áprilisban-májusban nyíló, estére "szemét behunyó", becsukódó, fehér fürtösvirágú, a liliomra emlékeztető mezei virág is. Mi okból jutnak mindezek eszembe télviz idején? — amikor a decemberi Nap évszaknak megfelelően előbb letűnik az égbolton, mint nyáron, sőt, néha meg sem mutatja magát. Ilyenkor az embernek legnagyobb gondja a fűtés és nem a madártej, meg a fehér virág. A kérdésre a válaszom egyszerű: az egyik szlovák hetilap (a cím és a szerző sem érdekes, de annál inkább a szemlélet) vetette fel, hogy a madártej után vágyódunk (mármint a szlovákiai magyar kisebbség). A "mesebeli" feltételezésre, mesebeli fordulattal illene válaszolni, de nem tehetem, mert további soraiban igen keményen "szidalmazza" Duray Miklóst, és átvitt értelemben természetesen bennünket is. Főként azon csodálkozik, hogy az Együttélés vezetőjét miért nem zárják köztömlöcbe. Szerencsére nem hiszek annak igazában, hogy Duray Miklósról minden szlovák állampolgárnak azonos lenne a véleménye, mint azt a szlovák sajtó igyekszik úton-útfélen naprakészen prezentálni. Közben folyik az elszegényedés, az etnikai és vallási ellentétek csúcsosodnak, a nemzetiségek sorsát, jogaihoz való ragaszkodását igyekeznek "közteherré" nyilvánítani. Nagy a kavargás, és csökkennek a morális kapaszkodók, amelyeket még az elnyomó pártállamban is igyekeztek tiszteletben tartani, mert szükségeink és igényeink csak nagyon csekély részben különböztek a szlovákságéval. Sőt, alkalmazkodni akarásunkat is igyekeznek félremagyarázni, létünkkel, jövőnkkel összefüggő nyilvánosságra hozott kérelmeinket pedig az irredentizmusra és a nacionalizmusra való (alaptalan) hivatkozással hárítják el, utasítják vissza. Mindezek ott vannak a Szlovákiáról festett képben, bármennyire is próbálja takarni a fedőfesték... Ázt mondta a minap — megrögzött — optimista barátom, hogy mindezek a demokráciához tartoznak, hiszen a sajtószabadságért, a véleménynyilvánítás szabad jogaiért harcoltunk, olyan országért, amelyben büntetlenül bírálhat a polgár. Ebben a demokráciában, azonban határozottan bízni nemigen lehet, mert ott ahol az ember nem használhatja a saját anyanyelvét teljesjogúan, mivel a sokszoros többségben élő nemzetalkotó polgárai a saját anyanyelvűk veszélyeztetettségét látják benne, és "félnek" az elmagyarosítástól, nyugalom nincsen. "Ott van demokrácia, ahol félelem nincs!" — mondta Bibó István egykoron, de gondolatát azóta sokan és sokféle módon megformálták mások is. Takargatni bizonyos dolgokat sokáig nem lehet, és arra várni, hogy mit csinálnak a szomszédéknál pedig naivitás lenne. Az életet a köznapi politikától sem lehet elválasztani, de sajnos — magas polcokon — ahányan vannak, annyi féle formában próbálják gyakorolni a politikát a népre való hivatkozás jegyében. És ez baj, mert az emberek gondolkodnak, nem kell őket noszogatni, vagy urambocsá! lázítani. Unják az egy helyben való topogást. Lépni akarnak, és várják a lépést a politika élvonalától, biztosan aj obbulás felé... Ám kanyarodjunk vissza Duray Miklóshoz, az Együttélés elnökéhez, akit nem tud kegyeibe fogadni a szlovák sajtó. De nem ám, mert általában jogokról beszél, és igazat mond, ha egy alkalommal is mellébeszélt volna, már rég a leállítottak között láthatnánk. Nem ártana, ha a szlovák sajtó néha szószerint idézné az általa hirdetett jogokat és nem csak a lázító, uszító, irredenta elméletet ruházná rá. Idézem egyik nyilatkozatát az Európa Tanács elé terjesztett kisebbségi nyelvek Chartájával kapcsolatban, amelyet Csehszlovákia nem írt alá: "Arról van szó, hogy a szlovák alkotmány ellentétben áll a Chartával. Ha Csehszlovákia ezt aláírja és Szlovákia Csehszlovákia utódállama lesz, akkor automatikusan módosítania kellene alkotmányát A szlovák kormánypolitika cinikusan viszonyul a nemzetközi politikához, az egyik oldalon állandóan arról beszél, hogy integrálódni akarunk a nemzetközi együttműködési szervezetekbe, ugyanakkor az ezekben a struktúrákban elfogadott elveket nem akarják tiszteletben tartani." A gondolatsor láttán nyilván érezzük, hogy nem a "madártejről" van szó, noha egyesek szeretnék leegyszerűsíteni a dolgokat, és a teljesíthetetlen vágyaink listájára sorolni. Pedig sokan szeretjük a madártejet is, ha kedvünk szottyan rá. Jövőre talán az is drágább lesz! Motesiky Árpád A HÉT 5
