A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-11 / 50. szám
GONDOLKODÓ Az évszázad egyik legnagyobb hatású írója (Korunk Tolsztoja — ahogyan egyik kritikusa megállapította), az Ivan Gyenyiszovics egy napja, Rákkórház, A pokol tornácán prózai művek szerzője, a XX. századi orosz valóságot regényfolyamban ábrázoló Alekszandr Szolzsenyicin 1974-ben, Stockholmban, az irodalmi Nobel-díj átvételét követő sajtókonferencián a következő nyilatkozatot tette: — A Gulág-sziget-csoport ősszel megjelenő harmadik kötetében többek között megemlítem Rózsás Jánost. Kizárólag csak azért, hogy közismertté tegyem ezt a nevet, mert egy nagyon jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam szóló nyiltakozatot adjon közzé. Am ez a magyar fiatalember mind a mai napig hallgat. Nem nyilatkozik. Képzeljük magunk elé egy ilyen vagy hasonló egyedülálló ember állapotáť, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal, hogy a KGB kívánságainak megfelelően nyilatkozik. És ő, a magyar, a tisztességes szándékú és jóakaratú magyar nem nyilatkozik tisztességtelenül... rassz tolmácsok. János1 tizenhat oldalas jegyzőkönyvet Irt alá úgy, hogy nem értette, miről van szó..." Az ítélet tíz évre szólt. Utána irány a negyvenezer Gulág valamelyike a végtelen szovjet birodalomban. Százezer magyart ítéltek így el. Közülük mindössze ötezren térhettek haza. — Négyszázötvenen élünk még a viszszatértek közül... Mostanában történt az összeírás. Hozzánk tartozik még vagy ötven, időközben elhunyt bajtársunk özvegye. A nagykanizsai leventefiút elsiratták odahaza. — Édesanyám volt egyedül biztos abban, hogy élek... Nem volt hajlandó elfogadni az ismerősök, rokonok vigasztalását: ne várjon már... (...) • — Kilenc évet töltöttem táborban... Ha nem érkezik meg a felszabadítás Sztálin halála után, a tíz év letöltése után életbe lépett volna a mellékbüntetés: örökös szám-Rózsás János könyvét megírta... űzetés Szibériában... Az előző években szabadult lengyel bajtársak készítették nekem a helyet valahol Habarovszk környékén, így legalább ismerősök között telt volna el a további életem... — Mi volt a legrosszabb a kilenc év alatt? — Az éhezést, a fázást, a kényszermunkát, a különböző táborokba való dobálgatást ki lehetett bírni. Az volt a legnehezebb, hogy semmi hír nem volt hazulról, tökéletes tudatlanságban éltem kilenc évig... — Hány helyen járt ez alatt a kilenc év alatt? — A politikai elítélteket többször szállították egyik helyről a másikra. Összesen tizenhat helyszínen voltam. Ebben a börtönök, a kórházak, a gyűjtőtáborok mind benne voltak. Az első öt évben tizenötször cseréltem színhelyet. Az utolsó négy évet már egy helyen töltöttem. Érdekes módon Kazahsztánból, a sivatagból már nem szállítottak sehová. — Milyen volt a kazahsztáni tábor? — Rabtudat szerint a jobb lágerek közé tartozott. Akkor már nem voltunk együtt közbűntényesekkel, tehát a rablók, az alvilági elemek már nem zaklatták a politikai elítélteket. Ekibasztuznak hívták ezt a kazahsztáni helységet, ahol nagyon gazdag feketeszén-lelőhelyet találtak. Annak kedvéért a sivatag közepén felépítettek egy várost. Ott külszíni fejtés volt. Amikor odavittek bennünket, még sátrakban laktunk. Mikor négy év után eljöttünk, már tizenötezer lakosa volt. Ma már több százezer fölött számlálják Ekibasztuz lélekszámát. — Amikor hazaért erről a végzetesen hosszú útról, másnap rögtön nekiült kis szobájában emlékei feldolgozásának? — Először a vázlatát dolgoztam ki a könyvemnek. Kilenc fejezet Ukrajna, kilenc Észak-Urai, kilenc Kazahsztán... Először a neveket, a földrajzi helyeket, a dátumokat rögzítettem. — Hány ember szerepel a regényben? — Az eredeti, kézzel írott naplómban négyszáznegyvennégy orosz, ukrán, kazah és még vagy kéttucatnyi egyéb nemzetiségű meg nyelvű nem magyar állampolgár, és Kicsoda ez a Rózsás János? Hol él, mi az életsorsa, akit az ezelőtt két évtizeddel a Szovjetunióból kiűzött Szolzsenyicin mindmáig számon tart? Nagykanizsán vagyunk. (...) — Innen indultam el a végzetes útra kilencszáznegyvennégy novemberében. Ide tértem vissza kilencszázötvenhárom december elsején — mondja az ősz hajú, kimért mozdulaté, mindig mosolygós, ma hatvanhat esztendős Rózsás János. (...) Innen nem messzire, a szomszéd megyében, Somogyországban — ahogyan arrafelé mondják —, a csömendi sötét erdőben, Berzsenyi Dániel faluja, Nikla közelében, 1944 végzetes őszén egy hadi* kényszer mozgósította, szedett-vedett leventecsapatot utolért és legázolt a szovjet hadigópezet. — Annak rendje és módja szerint rögtönzött haditörvényszék elé állítottak mind az ötvennyolcunkat. Háborús bűnösnek nyilvánítottak. Alá kellett írnom nekem is egy papirost... Szolzsenyicin írja a Gulág-szigetcsoportról szóló könyvében: ”... a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Néha a ruszinok közül akadtak, de nagyon 4 A HÉT
