A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
SZABADIDŐ Lindsay Levine Az az áthozott sárga ruha Mozdulatlanul hevertem a magas fűben. A verejték patakokban csurgott le az arcomon. Ma reggel hatkor végre sikerült megszöknöm a börtönből. Valaki — azt hiszem az öreg csavargó, Sam — azt mesélte, hogy a mocsáron túl vasúti sínekre akadhat a szökevény, és amerre a vonat dübörgő, nos, arrafelé van a kiút. Órákig mászkáltam a fűben, bozótban, térdig süppedtem az ingoványba, de a vasúti síneknek se híre, se hamva. Most űzött vadként fekszem a csapdában, a város és a börtön között, a mocsárban. A hajtóvadászat már biztosan megkezdődött. Fáradtan, sorsomba beletörődve elaludtam. Hirtelen felébredtem. Nem hallottam semmilyen neszt, nem mozdult mellettem semmi, de az a különös érzés vett erőt rajtam, hogy nem vagyok egyedül. Kimeresztettem a szememet, és ekkor megpillantottam a leányt. Tizenhat—tizenhét esztendős lehetett. Kék farmernadrágban ácsorgott előttem és ujjatlan mellényben. Nyugodtan nézett a szemembe. Láthatóan nem rendítette meg a találkozás. — Maga biztosan az a szökött fegyenc, aki után nyomoznak — mondta végül. — Éppen abban a pillanatban, amikor kiléptem a házunkból, akkor telefonált édesapám a mamának, hogy nem enged ki a friss levegőre, mert egy szökött rab bujkál a környéken. — Hát akkor fogadja meg a szülei tanácsát — mondtam rekedten és tanácstalanul. — Igen ám, de ón pillanatnyilag éppen nem beszélek az öregemmel — válaszolta a leány. — Miért fekszik a fűben... és miért alszik? Miért nem menekül, hiszen ha nem moccan semerre, megtalálják a vadászkutyák. — Az az igazság, hogy eltévedtem. A vasutat keresem... — A város peremére építették... és ha megtalálja, akkor mi van? Hiszen a vonat csak hajnali öt órakor döcög errefelé. Elgondolkoztam. Most mitévő legyek? — Miért nem talál, magának valami búvóhelyet, ember? Én tudok egyet — mondta a leány sejtelmesen, és letépett egy virágot. — Ott aztán a madár sem találja meg. Nekem elhiheti. — Hány mérföld? Gyorsan odajutunk? — A patak túlsó oldalánál. A víznél csődöt mond a vadászkutyák tudománya... nem követhetik tovább a nyomát. Oda vezessem? — Természetesen — mondtam óvatosan, majd megkérdeztem: — Miért segítesz nekem? Én egy szökött rab vagyok. — Most úgy fecseg akár az édesapám — válaszolt a leány dühösen. — Miért, miért, miért? Azért, mert szabad vagyok. Ha tudni akarja, merre van az a búvóhely, ne sokat gondolkozzon, hanem kövessen ezen az úton. Engedelmeskedtem. Belegázoltunk a vízbe is. Hamarosan a part mellett hatalmas erdőt véltem felfedezni. A leány váratlanul elhagyta a patakot, és amíg a cipőjét húzta a lábára, megkérdezte: — Miért csukták le? — Betörtem egy lakásba — mondtam. Hát igen, de arról a védtelen asszonyról, akit megerőszakoltam, nem szóltam. Miért ijesszek rá a nagylányra? Egyelőre szükségem van a segítségére. Másról kezdtem beszélni. — Miért vagy haragban az édesapáddal? — Mert ocsmány alak Párját ritkítja. Láttam egy csodaszép sárga ruhát a butikban... majd elájultam a gyönyörűségtől, amikor megláttam. Ötven dollár... Édesapám azt mondja: nem adunk annyit egy vacak ruháért. Nem ad nekem egy centet sem. — Valószínűleg nincs pénze... — Éppen? Patikus... annyit keres a kotyvalékaival, amennyit akar. Egy tisztásra értünk. — Helyben vagyunk. — Mi? — A búvóhely. Nem érti? — Hol? — Maga sem látja: Nem megmondtam, hogy ez különleges rejtekhely? Senki sem tud róla... A tisztás közepére rohant, majd letérdelt; a két kezével felkotorta az avart, és felrántotta a deszkaajtót, amelyet rozsdás vaspántok tartottak össze. Lenéztem a mélybe. — Mi van ott lent? — Két gyertya meg egy doboz gyufa. Ez a pince — magyarázta, és iemászott a rozoga falétrán. Onnan szólt vissza türelmetlenül. — Hé, mire vár? Miért nem követ? Óvatosan ráléptem az ingatag tákolmányra. Lent a nagylány azonnal meggyújtotta a gyertyát, és a kezembe nyomta. — Nézzen körül — mondta. A látvány nem valami szívderítő, a falak mintha betonból volnának. A lyukban háromnégy napig maradhat. Majd csak abbahagyják a hajtóvadászatot... aztán szépen kioson a pincéből, még eléri a hajnali vonatot. — Ehetnék is valamit, nem gondolod? — Erre ne legyen gondja. Mindennap meglátogatom. — Még mindig nem árultad el, hogy miért segítesz nekem? — Modnom: tisztára olyan, mint az édesapám — szólt szemrehányóan. — Ö mindenben valami okot keres, indítékot és nem gondol arra, hogy ón csak úgy, minden ok nélkül cselekszem. Elégedett a válasszal? — Ok nélkül nem segítünk senkin. — Unom a dumáját, uram. A leány el akarta hagyni a pincét. Ekkor villámgyorsan elkaptam a karját, és újra megkérdeztem: — Miért segítesz? Miért? — Nyavalyás senki! — sikoltotta. — Ott hevert a mocsárban, cseppnyi esélye sem volt a menekülésre. Én idehoztam... ez tökéletes búvóhely... és maga most... ez nem szép... — Beszaladhatsz a városba, és beköpsz a rendőröknek. — Ezt már megtehettem volna. Hiszen aludt. Miért vezettem akkor ide? Gondolkozzon, ha tud. Semmit sem értek... — Újra csak azt mondhatom, hogy olyan, akár az édesapám. — A leány elsírta magát. — Bármit teszek, rossz. Szeretnék meghalni. Tanácstalanul ácsorogtam mellette. Igaza van, gondoltam, előbb is átadhatott volna a rendőröknek... amíg aludtam. Milyenek most az esélyeim? — Valószínűleg mindenkit mozgósí-30 A HÉT
