A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
SZABADIDŐ tottak, de ez a pince valóban kiváló búvóhely. — Na — nyugtattam —, hagyd abba a sírást. Nem gondoltam semmi rosszra. — Dehogynem! Maga nem hisz nekem! — A leány még hangosabban sírt, mint eddig. A vállára tettem a kezemet. — Hiszek neked. Megfogadom a tanácsodat, minden úgy lesz, ahogy eltervezted... — Igazán? — Igazán. Fejemmel a létra felé intettem. — Gyerünk! A nagylány gyorsan felmászott, felemelte a nehéz vasajtót, és még egyszer lenézett a pincébe. — Mellesleg, emlékszik arra a csudaszép sárga ruhára, amelyről meséltem magának? Ötven dollár mindössze, és az édesapám nem akarja megvenni. — Emlékszem. A nagylány hangosan felkacagott. Ez volt a leggonoszabb nevetés, amelyet életemben hallottam. — A hatóságok ötven dollárt adnak annak, aki a szökevényt leleplezi. Ha a rendőröknek megmondom, hogy hol bujkál a szökött palimadár, akkor csak huszonöt dollár üti a markomat. Én azonban idehozom az urakat, mert szívből kívánom azt a sárga ruhát meg az ötven dollárt. A nehéz ajtó lezárult, hallottam a lakat csattanását. Nohát... megint rabmadár vagyok. Egy nyavalyás sárga ruha miatt, pfuj! Húsz évvel ezelőtt — a vadnyulak nyomában A vadászok legszívesebben a körvadászatot kedvelik. A vadászidény kezdete előtt néhány nappal gyűléseket tartanak, ahol eltervezik, mit és hogyan fognak csinálni. Atismétlik a biztonsági előírásokat. Hangoskodnak, vitatkoznak, ugratják egymást. Az idősek a fiatalokat, a fiatalok az időseket korholják, de végtére is jó családhoz illően mégis megegyeznek. S végre jöhet a várva várt körvadászat napja. Ernő bácsi a körvadászat előtti este azt vette észre, hogy nem jön álom a szemére. A mennyezetet nézve ábrándozik. Egyszer csak a "selydombi" dűlőt látja maga előtt. A kör közepén hemzsegnek a nyulak, majd csoportosan készülnek a kitörésre. Az egyik tíztagú csapat neki is iramodik, és feléje tart. Óvatosan emeli vállához a vadászfegyvert, meghúzza a ravaszt, ám a duplacsövű puska nem akar engedelmeskedni. Folyton-folyvást "csütörtököt" mond. A "berekbe" érve a fácánkakasok hangos kerepeléssel húznak át a feje felett. Hűséges kutyája nyüszítve ide-oda kapkodja a fejét, gazdája elé tenné a zsákmányt, ha eldördülne a vadászfegyver. A puska azonban néma marad. — Na végre, hogy megvirradt — mondja Ernő bácsi feleségének, s megtörli izzadt homlokát. Kikászálódik az ágyból, lassú léptekkel megy megetetni Lidit, a kutyát. Vasárnap nyolc óra. A csölösztői úton már gyülekeznek a vadászok. Ernő bácsinak éppen csak ki kell lépnie az utcaajtón, s ott találja magát közöttük. Hetven évével, kifakult hátizsákjával és kétcsövű puskájával a vállán, meg is teszi azt a mozdulatot. Derekára szíjazva a tölténytáskájában harminc töltény, ugyanannyi pedig a hátizsákban lapul. — Talán csak elég lesz — gondolja, amikor elindul velük a teherautó. A "selydomb" lábánál a vadászok fürgén segítik le egymást a teherautóról. A negyvenöt hektáros területet mégsem kerítik körbe, hadd találjon menedéket a vad, gyarapodjon az állomány. Ám a négy méter széles szélfogót, mely a "berekig" vezet, nagy buzgón közrefogják. Jól tudják, az ágas-bogas helyen könnyen tanyát ver magának a kóbor kutya, macska, de még a róka is. A "megérzés" meg is hozza gyümölcsét. Három kóbor fácánkakas bánja, hogy elmerészelt repülni néhány száz métert a "berektől". Ez lett hát a végzetük. Ók keresték. Hiába ezen töprengeni, talán meg is érdemelték — gondolja Ernő bácsi. Szivart vesz elő. Rágyújt. Pöfékelve fújja a füstöt. Persze, sajnálja, hogy a fiatalok megelőzték, nem húzhatta meg a puska ravaszát. De hogyan is húzhatta volna meg, amikor a fácánkakasok farka is csak törekként hullott vissza a földre? — Nem baj — gondolta magában. Elejtették előlem a zsákmányt, de a "berekben" én leszek az úr. Megmutatom nektek, hogy van tapasztalatom. Szitává lőni könnyű az állatot, de felnevelni, hogy sokasodjon, ezerszer nehezebb. A "berek" csöndes volt. Csak néhány madár beszélgetett egymással. A "téglaházi" nádfödeles kunyhót már senki sem lakta. A méhek is a kaptárukban aludtak téli álmukat. — Hát jól figyeljetek — mondta Ernő bácsi, a vadgazda. Ne törtessetek, ha fegyver van a kezetekben. A fegyver már annyi tragédiának volt az okozója... l®em törtettek a fiatal vadászok, hanem szinte szaladtak. Hamarosan az erdő végére is értek, de csodák csodája egyetlen egy fácánkakast sem lőttek. A gyors léptek hallatára azok bizonyára megbújtak a bokrok alatt. A vadászok szomorúan léptek fel a teherautó rakterületére. Szinte kívánták a "becskedet". Hét éve ott már nem vadásztak. Ernő bácsi sem volt jókedvű. Húzta a hátizsákja, meg a tölténytáska. ...Becsked. Százhektáros terület. Közepén még pár éve is a gémeskút rúdja meredt az ég felé. A szántó-vető emberek lovai, ökrei is a káva mellett tákolt vályúban oltották szomjukal. De ugyanúgy a vadállománynak is jó szolgálatot tett a gémeskút. Az itatás után a gémeskút vályújában mindig maradt annyi, hogy Európa legnagyobb madara, a túzok is enyhítse szomját. A vadászok mintha puskaport reggeliztek volna, úgy ugrottak le a teherautóról. A mélyszántás sem gátolta mozgásukat. Látták a célt. "Becskedben" valóban csoportokba verődve "leselkedtek" a vadnyulak. Aztán a kör bezárult, és egyre szűkebb lett. A fegyverek is elkezdtek dörögni. Valamennyi kutyának akadt dolga, Lidinek is. Tíz perc leforgása alatt már az ötödik nyulat tette le gazdája lábához. Pedig mennyire zakatolt Ernő bácsi szíve, amikor a vállához emelte a puskát. A ravaszt mégsem húzta meg. Felesleges lett volna. A vállához emelt fegyver előtt a nyúl azonnal bukfencet vetett, és élettelenül terült el a szántáson. A sors úgy hozta, hogy jobbról én voltam Ernő bácsi szomszédja. Harminc töltényt kilőttem, de csak tizenöt nyulat cipelt a "hajtó". Ennek ellenére elégedett voltam. Tüdőlövéssel még tíz nyulat küldtem a vadászmezőkre. Igaz, száz méter loholás után rogytak össze, de tudtam, én ejtettem el őket. Ernő bácsi a vadászvacsorán szótlanul meredt maga elé. Nagyokat sóhajtozott. Mi, fiatal vadászok aggodalommal vettük körül. Biztattuk, mondja el szíve bánatát. Bele is fogott... — így még soha nem jártam. Nem lőttem ki a kétcsövűt, s lám tíz nyulat ejtettem. Vigyázzatok magatokra, túl rohanó ez a világ. Ma nemcsak az emberek, hanem még a vadnyulak is kaphatnak infarktust... Óváry Péter A HÉT 31
