A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-12-04 / 49. szám
*' MINERVA KITAIBEL ÉS SZALATNYA 175 éve hunyt el Kitaibel Pál Amikor 1817. december 13-án Pesten meghalt, tetemét a mai Nyugati Pályaudvar helyén lévő temető földje fogadta be. Sírját az általa felfedezett mályva (Kitaibelia vitifolia) díszítette, sírkövének latin felirata pedig azt hirdette: "Örvendj Magyarország, hogy ilyen fiad lehetett'. Egyik életrajzírója "döbbenetesen sokoldalú polihisztor"-nak nevezi őt — teljes joggal. Nincs a reformkor előtti magyarországi természettudománynak olyan ága, melyben Kitaibel Pál — ai "magyar Linné" — működése nyomot ne hagyott volna. Eredeti képzettségét tekintve ugyan orvos volt — 1785-ben a Nagyszombatból Pestre költöztetett egyetemen szerzett oklevelet —, ám már medikus korától kezdve a botanika, később az ásványtan, állattan, sőt, a néprajz került érdeklődése középpontjába. Kezdetben az egyetem botanikus kertjében, a kémiai és botanikai tanszék laboratóriumában dolgozott, ám e két szerény berendezésű "műhely" csakhamar szűknek bizonyul számára. 1794-től, a tavasz beköszöntővel évente nekivág az országnak, hogy felkutassa a Kárpát-medence élő s élettelen világát. Ránk maradt feljegyzéseiből, naplóiból kiderítették, hogy több mint 20 000 kilométernek — az Egyenlítő hosszának fele! — megfelelő utat tett meg gyalog, lovon, parasztszekérrel vagy postakocsival. Hagyatékában kb. 3000 ásvány, 770 kőzet és ősmaradvány, több mint 13 ezer lepréselt s meghatározott (!) növény maradt ránk. Sajnos, Kitaibel nem szeretett írni: hatalmas munkája eredményeinek csak töredékét publikálta. Egyetlen dolog érdekelte, a kutatás, az újnak, az ismeretlennek a feltárása — a már megismert, leírt új növény, ásvány további sorsa alig érdekelte. Emiatt kortársai nevét is alig ismerték, tudományos eredményei — melyek sokszor világelsőséget biztosíthattak volna számára — nem jutottak a külföld tudomására. 1795-ben például elsőként állított elő "klórmeszet", s arra is rájött, hogy a klóros mész kitűnő ruhafehérítő. Felfedezését nem publikálta, így a világelsőség a francia Tennant nevéhez fűződik, aki ugyan három évvel később, de elsőként tette közzé a klóros mész fehérítő hatásáról szóló írását. (Úgy látszik, hogy e "publikálási lustaság" magyar betegség — fél évszázad múltán Semmelweis Ignác felfedezi a klórvizes kézmosás szerepét a gyermekágyi láz megelőzésében, felismeréséről mégis csak jó tíz év elteltével írja meg első közleményét.) Kitaibel Pált a tudománytörténet elsősorban botanikusként, a Waldstein gróffal közösen kiadott Descriptiones (1757—1817) et leones plantarum rariorum Hungáriáé (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei) című monumentális vállalkozás szerzőjeként tartja számon. Kevésbé emlegetett a vegyészet területén végzett munkássága, holott a már említett klóros mész, illetve a tellúr nevű elem felfedezésében játszott szerepe a kémia nagyjai közé is emeli Kitaibelt. E mellőzés oka talán abban rejlik, hogy míg a gövónytanban elért eredményei egy része az említett Planta rariores 28 füzete révén már életében közismertté vált, a Magyarország vizeiről készülő monográfiája csak halála után, 1829-ben jelenhetett meg. A több mint 150 ásványvízelemzés közül csak néhányat adott ki önálló munkaként, közvetlenül az elemzés idején. A mai Szlovákia területéről származó ásványvizek elemzései közül jól ismert az 1801-ben a bártfai "ásványos vízről" magyarul, németül s lengyelül kiadott "előtudósítása", valamint az 1808-ban a stubnyai (Turčianske Teplice) fürdő vizét bemutató latin s német nyelvű füzet. Csak a legrészletesebb bibliográfiák említik azonban azt az 1802-ben magyarul önálló füzetként, németül pedig a Schedius-féle pesti újságban publikált vizelemzését, melynek tárgya a szalatnyai "bor- (sós-, savanyú-) -víz" volt. A "borvíz" annyi mint "savanyúvíz" — tudjuk a lexikonból. így nevezik a savanyú nátrium-karbonátot és szabad szénsavat tartalmazó vizeket, melyeket savanykás borral vegyítve szoktak inni. A szalatnyai borvíz első írásbeli említése egy bécsi professzor, Crantz 1777-ben kiadott könyvében található — két sorban. Kitaibel volt tehát az első, aki nemcsak a vizet elemezte, hanem a források környékét is leírta. Az általa talált négy forrás "fekszik egy fertály órányi messzeségre Szalatnyai Helységhez, egy lapos rétnek a szélén, egy kelemetes Domb alatt, melly HorváthI felé hajlik, és az széles völgyet határozza éjszak és napkelet felé". Csak egy forrásnak veszik hasznát — tudósít tovább Kitaibel — "ez két nagy fábul készített üres hömpörgővel van bevéve és annyi vizet önt, hogy az mindég folyhat". Kitaibel korabeli "vegybontásának" eredményével nem untatjuk az olvasót — szövegét csak a reformkor előtti vegyi kifejezéseket jól ismerő kutató értelmezheti helyesen. Közre adjuk azonban a borvíz "külső tulajdonságairól" írottakat: "A víz'fakadásában sok kis buborékokat formál, mellyek a forrásnak fenekétől fel emelkednek... egészen tiszta, világos és szénetlen ez a víz... az íze erősen tsépős, savanyú és oily kelemetes, hogy a szomszéd Helységeknek Lakosai más vízzel nem is akarnak élni. Magok a Barmok, ha egyszer meg kóstolták ezt a vizet, messziről sietnek ezen forráshoz". Valószínű, hogy Kitaibel lelkes szavai — többek között még azt is írta, hogy Magyarország vizei közül a szalatnyai a "leginkább méltó, hogy közönségessen esméretes légyen" — győzték meg a környék földesurát, Koháry Ferencet. 1804-ben emeletes fogadót s fürdőházat építtetett a forrás mellé. Az addig csak Ipolyságon s környékén közkedvelt fürdőt a szomszédos vármegyék, Nógrád, Bars, Zólyom nemesei is látogatni kezdték. "Hogy mióta a Szalatnyai Borvizet az Orvosi Tudománynak érdemes Tanítója, Kütaibel Ur Kém-eszközök által meg visgálta s belső tulajdonságait felfedezte, azólta ezen gyógyító erővel bövölködő Forrásnak látogatói tavulabb vidékekről is esztendőnként növekedtek" — olvashatjuk a Becsben megjelenő Magyar Kurír 1805. június 7-i számában. A cikk a továbbiakban közli a Nógrád megyei főorvosnak, Lipázky Pálnak a szalatnyai víz gyógyító tulajdonságaival szerzett "szép tapasztalatait". "Az állékony levegő, mellyet a Chemikusok Szén Savónak neveznek, a rothasztó nyavalyáknak leg kelemetesebb Orvosa" — állítja Lipszky doktor a szalatnyai víz szénsaváról. A szalatnyai borvíz s fürdő közkedveltségét bizonyítja egy 1807-ben megjelent verseskötet is. Szerzője, Vályi Klára, a Csokonaival is levelezgető poétria, ez idő tájt Hont megyének volt a bábaasszonya. Vácott megjelent Magyar Tempe című kötetében verses tudósítást ad Szalatnya vizéről: "Egy kitsinként savanyútska, ezüst színű buzgása" ezért legjobb "egy kis borral megvegyítve" inni. Megtudjuk tőle azt is, hogy "szép fürödőház" s "tánczolló szoba" várja a hintón érkező vendégeket. Ellátásukról "különös traktér Házak" (vendégfogadók) gondoskodnak, melyekben "drága Pénzért... Torta, Pástét, Tsokolládé, Punts s Kávénak szűke nints". A talpalávalót pedig a "nagy Vajda, Bihari, jó Muzsikás" szolgáltatja. [Bihari Jánosról (1764—1827), a verbunkos stílus legnagyobb képviselőjéről van szó a versben.] Sajnos, Kitaibel emlékét semmi sem őrzi Szalatnyán. Pedig a Kitaibel által elsőként elemzett savanyúvíz-forrás ma is "él". Vizével "Slatina" név alatt palackozva, ma is találkozhatunk Szlovákia-szerte. Dr. KISS LÁSZLÓ 20 A HÉT
